Alig egy perc, amikor átfordulnak egymáson az évszakok, és télből tavasz lesz, tavaszból nyár, nyárból ősz, őszből tél. Lókötő, ha tehette, kifigyelte ezeket a pillanatokat. Előre érezte, mintha varjú vagy róka lenne, esetleg barackfa vagy orgonabokor, egyszóval valaki, aki sokkal többet tud, mint az emberek általában, és ha mégis átaludta azt a bizonyos percet, napokig bosszankodott.
– Melyik volt a legjobb? – kérdezte Zsiráf a HÉV-megállóban. Sorban álltak hárman, a hátukat az öreg állomásépületnek támasztva, süttetve az arcukat a nappal. Jó rég nem volt erre alkalmuk, és Hordó elhamarkodottan azt mondta: – Itt a tavasz.
Lókötő várt még egy keveset, csak aztán mondta meg neki, hogy téved. Ez még nem a tavasz, az odébb van, jóval odébb, ez csak egy nap, amikor a szokásosnál pimaszabbak a szarkák, megroskad a hó szemben, a hegyen, és délben az iskola előtt felszáll a szőke kislánykacagás, de ettől ez még nem tavasz. Estére fagy majd megint, holnap hó jön, holnapután köd. Most is jéghideg van fél méterrel arrébb, ott, ahol a régi épület ablakába kúszó borostyánon csillog a tél gyöngye.
Akkor mondta meg nekik azt is, hogy pontosan tudja azt a percet, amikor átfordulnak egymáson az évszakok.
– Talán azért van így, mert kertben nőttem fel, együtt a fákkal. Tudom, amit tudnak – magyarázta. Hordó felhorkant.
– Szóval melyik volt a legjobb tavaszpillanat, indián? – kérdezte Zsiráf, aki, ha tehette, a lényegre tört.
– Legjobb nincs – válaszolta Lókötő –, talán csak legemlékezetesebb. Amikor a tengernél voltam. Eredetileg Ljubljanába utaztam. Ne kérdezd, miért, nem fontos. Egy héten át néztem, ahogy próbál áttörni a nap. Néha felragyogott, aztán eltűnt megint. Csönd volt a városban. Ott amúgy is csönd van és rend. Furcsa egy vidék. Nem volt még ideje a tavasznak, lett volna még két-három hét is odáig, mégis éreztem, hogy lekésem, ha nem figyelek oda.
Akkor jutott eszembe, hogy elémegyek. Elémegyek egészen Triesztig, hiszen a tavasz mindig a tenger felől jön, és mindig nyugatról. Másnap felültem az első buszra. Aztán mégis leszálltam, még a szlovén oldalon. Ösztönösen. Abban a pillanatban, ahogy a kikötőbe értem és megláttam a tengert, felragyogott a nap. Szél volt, zörgette a kikötött hajókat, rázta a ponyvákat, még bebújt a kabát alá, fáztam, de az arcom mégis lángot fogott. A tenger egészen sötét volt. Sötétkék. Ultramarin – mondta Zsiráf felé fordulva, aki bólintott.
– Az milyen? – kérdezett közbe Hordó.
– Mint a pocsék festményeken. Melegkék – válaszolta Zsiráf.
– Utána felmentem az óvárosba. A fehér, napsütötte falak árnyéka éles, sötétkék foltokkal szabdalta az utcaköveket. Mintha Chirico festette volna – fordult Lókötő Zsiráf felé.
– És aztán? – kérdezte Hordó, aki fél centivel közelebb húzódott, és most a másik arcfelét tartotta bele a napba.
– Aztán ott fent álltam a dombon, a házak között, ahonnan jól le lehetett látni a kikötőre. Felszaladt egy redőny. Egy kopott, zöld redőny. Balra hallottam a presszózajt, és valóban, a sarok mögött ott volt a kocsma, a teraszról tökéletes kilátással a tengerre. Még volt körülbelül négy percem. Úgy ültem le, hogy egyszerre lássam a kikötőt, a házak fehérjét és a kék árnyékokat, közben pedig süsse a nap az arcomat. Egy deci vörösbort kértem. Abban a pillanatban, amikor tele lett a szám a dalmát bor fanyar, édes, keserű, gránátalmás, véres ízével, egy toll esett elém, és meghallottam azt az összetéveszthetetlen sirályröhögést.
– Aha – mondta Hordó, és becsukta a szemét.
– Aztán az öreg, az az igazi öreg, aki minden kikötőben van vagy négy, felállt, és felemelte a poharát a tenger felé, majd nyugatnak. Mondott valamit olaszul, csak azért is olaszul, és én ittam vele. Pontosan egy perc volt. Hatvan másodpercnyi senki földje tél és tavasz között. Arra az időre megáll a világ és jól elkülöníthető másodpercekre törik az idő. Aztán minden újraindul.
Lókötő Zsiráfra pislantott, aztán Hordóra. Mindketten csukott szemmel álltak, Hordó valami vigyorral az arcán. Pedig a tavasz sehol se volt még, és semmi sem utalt arra, hogy valaha is megérkezik.