Sintra

Az ember sokáig keresi Európa legszebb városát, és Európa legszebb városának legszebb pontját, amíg rájön, hogy nincs, vagy ha van, hát folyamatosan változik: hol Barcelona tűnik annak a gótikus negyedének egy szűk átjárója miatt a narancssárgán szétömlő lámpafényben, a barna éjszakában a fanyar, csokoládészagú katalán csöndben december tizedikén; hol Trieszt és annak tengeröble, amelynek kékjét semmilyen festékből nem lehet kikeverni, augusztus huszonnyolcadikán délben a felette hófehér rongyokként röhögő sirályokkal, a tengerben lassan foszló szürke hajókötelekkel, hol Anacapri hétszázhetvenhét lépcsőjéről lenézve maga Anacapri – az év 365 napjából a legtöbb napon bizonyosan Anacapri tűnik a legszebb helynek –, hol Lisszabon és annak egy parkolója, egy mocskos kis parkolója a Pessoa-házhoz közel, amelynek sárga kőfalára a felette lévő parkból ismeretlen vörös virágok omlanak, miközben a szomszéd utcában trillázva tolja a biciklijét a köszörűs, aki mintha nem is a jöttét jelezné, hanem a tavaszt köszöntené, amely minden város közül Lisszabonban a legszebb; hol Padova tűnik a legszebbnek, ahol szeptemberi délutánokon a nagyszülők kézen vezetik négyéves unokáikat az árkádok alatt, és az apácák karonfogva sétálnak valami pletykába merülve, míg az Il Santo sziesztázik; hol Róma áll nyerésre a Porta Maggiore miatt, pedig a Porta Maggiore mocskos és büdös, mégis a világ egyik legszebb helye; hol Budapest vezet mondjuk egy október 11-én délután, amikor az ember lenéz a budai Várból, és napsütésben szikrázó, krómacélszürke Möbius-szalagként tekereg a hidak alatt a Duna; hol Pécs a Jakováli Hasszán minaretje adta árnyékból júniusi reggeleken; hol Zágráb a Dolac egy piros napernyője alól, amelynek napos-vörös visszfénye táncol a kofák csupasz karján, akik ha csak két mondatot is mondanak, úgy hajlítják a dallamos kajkavski horvátot, ahogy a tenger ring délután, mintha egy ősanyanyelv öröktől ismerős szavait dobálnák szét, mint a víz által simára csiszolódott kis kerek kavicsokat; hol mégiscsak Firenze tűnik a legszebbnek a Santo Spirito templomlépcsőjéről vagy az Amerigo Vespucciról elnevezett hídról az ezüst Arnóval, hiszen mégiscsak itt van elrejtve a világ és az ízlés egyetlen lehetséges mértéke; de néha, kivételes napokon a világ legszebb helyének tűnhet a vasúti töltés alatti aluljáró is Rómaifürdőn, Óbudán, igaz, ahhoz nagyon különleges konstelláció kell, és legalább két pohár bor.

Mindez összefut egyetlen pillanatban, amikor az ember leszáll a sintrai buszról valahol a mór vár és a Palácio Nacional de Pena, a portugál királyi család egykori nyári rezidenciája között – nem a palota miatt, amelynek építői a romantika összes indulatát összefogták a tervezőasztalon, mintha Lord Byron instruálta volna őket Liszt zenéjére ópiumködben, nem is a 8-9. században épült mór vár miatt, pedig utóbbiból olyan kilátás nyílik, hogy az utazó lenyűgözve áll, belehullva az időkútba, hiszen gyaníthatóan ugyanezt látták innen egykor a mórok, ugyanezt az erdős, hatalmasan kinyíló tájat.

Hanem a palota parkja miatt: a virágoktól roskadozó kaméliafák látványa olyan elviselhetetlenül, kibírhatatlanul, bántóan szép a kemény tájban, abban a tájban, amelyen nyoma sincs a Földközi-tenger szelíd szépségének, de amelyen mindent beragyog a hatalmas fény, hogy az, aki azt merte hinni, eleget látott a világból, itt jó időre elnémul. Igen, mindössze egy virágzó kaméliafa miatt.

Áll a kicsit erdő, kicsit park, kicsit arab, kicsit keresztény, nagyon isteni tájban, a vörös virágok között, amelyeket nem érdemes megérinteni, hátha szétporlanak, akár a hajnali álom. Akkor a rózsák felé fordul; aztán északnak, aztán keletnek, aztán délnek, aztán nyugatnak. Valahol messze, de talán mégiscsak a rózsákban, morajlik az óceán.