Seholhely

A környezete általában mosolygott, pedig Lenin elvtárssal nem illett tréfálni, képe ott függött minden közintézmény falán, a strébereknél otthon is. Hogy valóban mondott-e ilyet Lenin, a nemzetközi munkásmozgalom és a proletariátus nagy vezére, nem lehet tudni, mindenesetre négyméternyi „összes műveiben” nem szerepel az ominózus kitétel. Mesélték, hogy Nemes Dezső, a munkásmozgalom történetét kutató és archiváló intézet igazgatója megbízott egy fiatal kutatót, keresse meg az idézetet.

A kérdés nem dőlt el, mert az ifjú, amikor még félúton sem járt, fizikai munkára kérte magát, és ezt akkor nem lehetett megtagadni. Sztálinvárosba került, ott is a „Radar” nevű barakktáborba. Gyakran betért maga is a környék nívós szórakozóhelyeire, leginkább a Béke téri késdobálóba és a romantikus nevű 103-as italboltba. Ilyenkor mindig elmondta ő is a szállóigét: „Megmondta Lenin elvtárs…” De hát amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Bevitték, jól megverték. „Na, mint mondott Lenin elvtárs?” A barakkban a malterosbrigádban dolgozó internált történelemtanár szkeptikusan jegyezte meg: „Quod licet Iovi, non licet bovi.”

Az ifjú kutató aztán a szocialista városba deportált nagyszámú prostituált egyikével lakott, egy elfüggönyözött sarokban, és fogalma sem lehetett arról, hogy az a bizonyos Major Tamás korábban lakott egy Trieszti Rózsi nevű örömlánnyal a Bérkocsis utcában. Mindkét nő űzte az ipart továbbra is. Mindenesetre emberünk ’56-ban fogta magát, és meg sem állt Kanadáig, ahol magányosan halt meg infarktusban. A kocsmában, ahová néha lejárt, semmit nem mondott a helyi favágóknak a lenini idézet. Senkinek nem tudta elmondani, miért is gúnyolták Budapesten 1955 végén a magyar Marat-ként Rákosi Mátyást. „Mert mégis maradt…” Azt se tudták ki volt ez a „borzasnak” nevezett kalandor.

Vajon hány ember döntött úgy az elmúlt században, hogy mennie kell? Menekülnie kell ebből az országból. Azzal a tudattal, hogy soha többé nem térhet vissza hazájába. Mert olyan politikai körülmények közé vagy a politikából következő gazdasági helyzetbe került, hogy jobbnak látta menni. Soha többé olyan politikai erőt nem engedhetünk még csak a hatalom közelébe sem, amely fenyegeti elődjét, fenyegeti azok prominens veze­tőit, híveit. Fenyegeti üldözéssel, börtönnel, akasztással. Törvényesen szerzett javainak elkobzásával, magának és családjának megbélyegzésével. Soha nem fogadhatunk el olyan politikai irányvonalat, amely erőszakot hirdet, amely veszélyezteti az államunk létét. Ne feledjük: abban, hogy még létezünk, a magyar államnak – amely ezer esztendeje kontinuitásban áll – döntő szerepe van. Az erőszak, tömegharc hívei, legyenek akár ötszázan vagy ötmillióan, az állam létét veszélyeztetik és benne mindannyiunkat. Soha nem kell, hogy mindenben egyet értsünk, de soha nem lehet, hogy ne értsünk egyet valamiben. Ez a „valami” csak az lehet, hogy békés, civilizált, kulturált módon vitatkozunk, és ugyanígy döntünk, a nép döntését pedig elfogadjuk. A gond mindig azokkal volt, akik ezt megtagadták és az erőszakra esküdtek.

Három magyar proletárdiktatúra volt a 20. században. Egy és ugyanaz az ideológia, a módszer, a diktatúra, a terror. De jelentős különbségekkel. Egy rendszer, de más hangsúlyok, más nemzetközi környezet, más prioritások, más lehetőségek. És más emberek. De ugyanaz a rendszer, ugyanaz az embertípus. Ugyanaz az észjárás. Az első diktatúra őszinte volt, brutális, megdöbbentő és a mai napig megemészthetetlen. Éppen mert az első volt, kissé talán váratlan is, bár jelei az első köztársaság kikiáltását követően már jól észlelhetők voltak. Erőszak, kommunista puccskísérletek, féktelen propaganda, manipuláció, megfélemlítés, tömegharc, a gyűlölet mindennapos megnyilvánulásai. Az első magyar proletárdiktatúra (Tanácsköztársaság) olyannyira irracionális és emberellenes volt, hogy még az anarchizmus jeleit is felfedezhetjük benne. Egyelen megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, Lenin, aki, mint tudjuk, megmondta: nem az a fontos, hogyan megyünk be a kocsmába, hanem miként jövünk ki. Delí­rium jellemezte az első magyar proletárdiktatúrát, pedig a második rendelete a szesztilalom volt. Kocsmává züllesztették az országot, ahol gyilkoltak, raboltak, markecoltak. S aztán, aki még észnél volt, időben távozott. Jó balhé volt, ahogy mostanában mondanák Budapesten.

A második tanácsköztársaság kis feszültségnövelő „késleltetés” után kezdte meg regnálását 1948–49 táján. Sokan bíztak benne, hogy megúszhatjuk, időben ideér a segítség, pőrén, szédülve is erősebbek leszünk. Így is volt. Szavaztunk. Ez volt a második köztársaság. Mint az első, ez is terhes volt a kommunista torzszülöttel. Így megint nem sikerült. A „borzas” nem öltötte fel a parókát, de lesújtott, és a rémálom nagyon is valósággá vált. ’56-ban még megpróbáltunk visszatérni az értelem útjára. Fegyverrel, de nem erőszakkal. A fegyverek nem a hatalomért dörögtek, hanem a szabadságért. Mi mindig csak vérrel tudtunk fizetni a szabadságért. Nem vagyunk elég „dörzsöltek”, sunyik, hogy mindenféle furcsa tőzsdéken a szabadságunkat is kockára tegyük valami „haszon” érdekében. Végül is logikus volt, ami történt. Az oroszok erőszakkal a nyakunkra ültették a harmadik proletárdiktatúrát. Megint elkövették ugyanazokat a szörnyűségeket, mint 1919-ben és 1949-ben. Mindig a népre hivatkoztak, de a nép soha nem kért belőlük. Logikus volt hát, hogy csak az erőszak maradt. És a manipuláció.

Aztán kiderült, hogy ez az egész, az erőszakra épített rendszer teljesen életképtelen. Nemcsak nálunk, de mindenfelé erre Európában. Megbukott. Ahol még „őszintén” folytatták – látványosan bukott. Nálunk kevésbé, mert az erőszakot az utolsó években szinte csak rejtve, titokban gyakorolták. „Titkosszolgálati segítséggel.” Aztán átépültek, beépültek, átöltöztek, beléptek, átnevezték magukat, befektettek, informálissá váltak – mennyi mindent tettek! De azért megbuktak. Mi nem alkalmaztunk erőszakot. Megszületett a harmadik Magyar Köztársaság. Azért a repertoárból előhúzták az erőszakot 2006 októberében, de a negyedik proletárdiktatúrát csak nem kiáltották ki. Nem volt időszerű. Hiszen az egész marxizmus–leninizmus elméleti alapja egy utópia. Az utópia görögül „seholhely.” Nowhere land. Seholország.

Ezen John Lennon és József Attila is agyalhatott eleget, végül utóbbi erre jutott: „Utópia azt hinni, hogy a politikailag aktív munkások többségének diktatúrájával a szocializmus felépíthető. A diktatúra valójában csak a politikailag aktív lakósság többségén alapulhat, a baloldali diktatúra-utópia pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni.” Bizony, a politikailag aktív lakosság többségén nem a diktatúra alapul, hanem a demokrácia. Ez volt itt a nagy ellentmondás, és ma is ez. Attila kissé belezavarodott ebbe az ellentmondásba, de nincs egyedül, ő legalább csodálatos verseket is írt. Lehet, hogy a jambusok segítenek. Mint Lennonnak a dallamok: a seholember seholországban tervezi a sehol-ter­veit senkinek.

Mostanában egy törpe kisebbség újra megpróbálja aláásni, néha erőszakkal is, de mindenképpen agresszivitással a demokratikus állami kereteinket. Sokféle ember alkotja, szélbaltól széljobbig. Mivel kevesen vannak, ahogy már Marx egyszer a feje tetejéről a talpára fordította Hegelt, ők Marxot fordítják meg: most a minőség csap át mennyiségbe. Felhasználnak minden utópiát, így az anarchizmust is. Amely a „fejük felett hozott törvényeket” nem ismeri el (vagyis a parlamentarizmust), csak a saját „jogait”. „Semmi hatalmat senkinek, szabadságot mindenkinek.”

Íme tehát az utópia, amelynek jegyében gyülekeznek. Van, aki meg akarja alapítani a negyedik köztársaságot. Vigyázat: abból biztosan a negyedik magyar proletárdiktatúra lesz, amihez a proletároknak épp annyi közük lesz, mint az előző háromhoz. Vagyis semmi. De nem seholhelyen, hanem a hazánkban.