Különféle vonatokkal keveredett át Szlovénián, aztán Észak-Olaszországon, mire Velencébe ért, és most, hogy kilépett a Santa Lucia épülete elé, csak a fáradtságot érezte, a várost nem. Gyors oldalpillantást vetett a Lista di Spagnára, hogy megvan-e a Brek. Megvolt.
Azt hitte, állva eldől, pedig ragyogott a nap, szerteszét szórta magát, a város meg locsogott és fecsegett, ringott és bűzlött, romlott és omlott. Oda se figyelt arra, hogy ő épp Velence. Nem érdekelte. Nem ért erre rá. Pénzt kellett keresni, lemosni a piacot slaggal, beakasztani a láncot a vaporettón, ellökni lábbal a gondolát, kiadni a Brekben a kávét, deca, le kellett tekerni a csíkos parazolt és át kellett sietni a téren sötét öltönyben, mintha munkaügyben sietne a siető, aki mégis zavarba jött, amikor a szeme Zsiráf mindent látó, felemás szemével találkozott.
– Fogadjunk, hogy nem munkaügy – gondolta Zsiráf, és mintha mondta volna, a fiatal férfi felsóhajtott, aztán bólintott. Zsiráf elismerően füttyentett, mire a férfi széttárta a karját. Hogy ez van. Most ez van. Aztán ki tudja, mi lesz holnap. Úgy köszöntek el, azzal a mozdulattal, mintha tíz éve ismernék egymást, pedig egy szót se beszéltek. Egyébként egyidősek lehettek. Csak Zsiráfnak sohasem volt öltönye.
Lókötővel sokáig huzakodtak Velencén, amikor felosztották a városokat – mert hiszen felosztották őket, így lett Dubrovnik Lókötőé, Siena Zsiráfé, Róma közös, Lhásza és Csíkszereda Hordóé, Pula Lókötőé, Zágráb közös és így tovább –, végül Hordó akkor, amikor Velencén osztozkodtak, rácsapott a presszóasztalra Pest közepén, hogy összerezzentek a Művész kávéház gyengébb idegzetű látogatói.
– Márpedig azé lesz, aki egyetlen szóban elmondja Velencét – határozott, és Zsiráf belerúgott az asztal alatt Lókötőbe, mintha még mindig hétévesek lennének.
– Sotoportego – mondta Lókötő abban a pillanatban, amikor Zsiráf azt nyögte:
– Átjáró.
– Az ugyanaz – közölte a végeredményt Hordó. Nem volt apelláta. Hogy végül mindenben Hordó döntsön, a maguk érdekében hagyták, de Zsiráf egész délután Nándinak szólította Lókötőt, hülye Nándinak, az meg ragaszkodott hozzá, hogy Boborján szülőatyja Zsiráfról mintázta a festőművészt, Nándi legeslegfelidegesíthetőbb barátját és ellenségét.
Most, ahogy állt ott a velencei kora délutánban, mégis előhalászta a telefonját, hogy megírja Lókötőnek, hogy elefes. Vagy hogy hülye.
Végül azt írta neki, hogy „p*r ≤ e”.
„Lehet, hogy nem is Serpolette volt a könyv címe?” – írt vissza azonnal Lókötő.
Zsiráf lerogyott a pályaudvar előtti lépcsősorra.
Soha, sehová nem mehetünk egymás nélkül. Mindegy, hogy a tiéd vagy az enyém – gondolta, és látta, ahogy Lókötő egy jegyzettömbbel a térdén a Nyugati pályaudvar nemzetközi pénztára előtt kuporog guggolva, és párbeszédeket gyűjt mindenféle nyelven. Maga se tudta, hány nyelven értett, és amikor sikerült lefordítania egy polcdekorációként használt svéd regény pár sorát az IKEA-ban, fel is adta, hogy valaha rájöjjön, hogyan érti, amit elvileg nem ért.
– Ez németül is így van – bökött egy szóra, aztán egy másikra, hogy ebben felismeri valamelyik angol kifejezést, a harmadik szót meg hallotta már valahol, valami svéd reklámban, megnézte, mit jelent, és megjegyezte.
– A mai európai nyelvek többé-kevésbé érthetők. De inkább a szanszkrit érdekelne vagy a héber – magyarázta Hordónak egy téli estén, amikor a konyhában ültek, és diót pucoltak, mire Hordó egy darabig hallgatott.
– Átjáró, mi? – kérdezte, és felállt, hogy kidobja az összegyűlt dióhéjakat. A tálban tornyosuló halomnak a negyede, ha föl volt törve. A kosárban az asztal mellett volt még kétannyi.
Zsiráfnak az az este is eszébe jutott, ahogy ült ott a lépcsőn, csukott szemmel, és hallgatta a várost. Egy pillanatra talán el is aludt. Álmában egyre beljebb és beljebb ment a városban, keresve a megfelelő sotoportegót.
Ahogy megtalálta, kábultan emelte fel a fejét. Hirtelen nem tudta, hogy az előbb álmodott és most van ébren, vagy fordítva.
Aztán felállt és a hátára dobta a zsákot. Az útvonalra pontosan emlékezett.