San Michele

– Attól, hogy még nem találtam meg, tudom, hogy létezik az a hely – mondta egyszer az utazó egy pesti kocsmában hajnali négy körül, akkor, amikor Buda fölött, a Hármashatár-hegy nyakának hajlatában megjelent az első napcsík az égen. Augusztus volt, a legforróbb augusztusi éjszaka. Igaz, a Hármashatár-hegy nem látszott a pesti kocsma mélyéről, de az mindegy volt, aki a heggyel szemben él, az átveszi a ritmusát a hegy fölötti égnek, és benne kel és nyugszik a nap, akármerre jár, mint ahogy az, aki tenger mellett él, a világ tetején is éli, örökké éli a tenger ritmusát, vihar van benne, ha jön a bóra, aztán elnyugszik a vízzel, akkor is, ha épp messze van.

– Hegy és tenger is van azon a helyen, amit keresek – mondta az utazó talán magában azon az órán, amikor hajnal lesz, miközben mások hangosan beszéltek az egyetlen fontos dologról: önmagukról. Aztán reggel lett és este, másnap és ősz, tél és tavasz, és kelt és nyugodott a nap a hegy felett és az egyik nyáron a bóra szétszedte a hidat a Kvarnerben, aztán az utazó átgyalogolt keresztbe és hosszába a kontinensen, állt a piszkos és szomorú Aranyszarv-öbölben és bámulta Ázsiát, miközben a müezzin hangjától beléköltözött az a sóvárgás, amelyről soha nem hitte el, hogy létezik; a vágy a valódi világra, amelynek ez, amiben élünk, csak elrontott, torz mása.

Nem is a Földön lehet az a hely – morfondírozott az isztambuli reptéren, miközben kétségbeesetten járt körbe egy iható kávéért. Rendes kávét csak Nápolyban lehet inni – jutott eszébe, amit az Öreg mondott egyszer, amikor megtömte a kávéfőzőt, régen, abban az időben, amikor az idő még állt, és úgy tűnt, hogy örökké lesz Öreg és ő örökké lesz gyerek, de legalábbis holnapig, és egy másik hegyet bámultak ketten, míg az ablak párájában újra és újra felsorakoztak a görög betűk. A görög ábécét tanulta meg először. Hamarabb, mint a latint. Az Öreg akarta így, vagy ő, már sohasem derül ki, de nem bánta meg.
Akkor találta ki, hogy Nápolyba megy. A kávé és a tenger miatt. A hegy miatt. Az Öreg miatt. Isztambul miatt.
De Nápoly nem tetszett neki. Nápoly tetszett neki. Aztán Nápollyal egymásba szerettek öt napra. Örökre. Másnapig.

Végül állt a kikötőben, mert valaki Caprit emlegette reggel a koszos kávézóban, és ő hirtelen odafülelt. Elindult, maga se tudja, hová, aztán találkozott valakivel, aki megint azt mondta, menjen Caprira. Minden jel abba az irányba mutatott.

Amikor kikötöttek, csalódottan nézte a szűk, kőfallal szabdalt kikötőt. Olyan volt, mint egy börtönsziget. Mint a Monte Christo. Aztán felnézett a hegyre.

San Michele, gondolta, és nekiindult – gyalog. A busz a turistáknak való – morogta, és nekivágott a lépcsősornak, pedig akárkit kérdezett, mindenki csóválta a fejét.

Negyven perce lépcsőzött felfelé, amikor úgy érezte, megáll a szíve. Leült, nézte a tengert felülről. Olyan volt, mint abban a világban, ami nincs elrontva, és ahogy kinyújtotta a kezét egy kőkapun kinyúló citromfaág felé, észrevette, hogy nincs. Eltűnt a szíve és a félelme is, eltűnt az Öreg, a budai hegyek, a Kvarner, Isztambul, minden, ami volt és valaha lesz, eltűnt a neve és a nyelv, amelyen gondolkozott.
Narancsvirágvihar – gondolta volna, ha tudott volna még gondolni bármit is bármilyen nyelven, de nem tudott, ezért nekiindult újra a lépcsőknek. Tízpercenként megállt. Nézte a tengert minden stációnál. Azt hitte, megbolondul a szépségtől.

Az utolsó métereket már nem a saját lábán tette meg. Mintha valaki vitte volna felfelé, fel a szerpentinen, amelybe a lépcső beletorkollott. Az egyik villába bekopogott egy pohár vízért, de még mielőtt kinyitották volna a kaput, továbbindult, mert aki nincsen, az nem lehet szomjas. És ment tovább, fel, a kanyargós úton, egészen a San Michele-ig. Kilépett a villa teraszára.

– Megvan – mondta magában egyszerre száztizenkét nyelven, és hallgatott.