Domonkos László

Vélemény és vita

Ságvári Pol Pot megyében

A szegedi értelmiség évtizedeken keresztül folyamatosan dezertált a városból, ki, mikor, hová tudott, kinek, mikor, mi sikerült.

Nem biztos, hogy igazán érti a Ságvári gimnázium neve körül zajló szegedi hisztériát, aki nem ismeri legalább kissé mélyebben „a Tisza fővárosának” néhány évtizedes múltját és abból jócskán táplálkozó jelenét. Némi röpke áttekintés, tanulságképpen.

Négy évtizedet töltöttem szülővárosomban, és bár immáron negyedszázada Budapesten élek, alighanem negyven esztendőnél kevesebb idő is igencsak elégséges arra, hogy a lakóhely valósággal beleégesse magát az ember zsigereibe, hogy minden pórusával, minden rezdülésével „érezhesse” a Várost, ahol eltelt a gyermek- és az ifjúkor, barátságokkal és szerelmekkel bőségben, ahol az általános és a középiskolai, sőt még az egyetemi évek is teltek, ahol a szerkesztőségi élet megismerődött, ahol szüleim, szeretteim sírjai domborulnak – egyáltalán: ahol az Élet, ama nagybetűs, kialakulni és sarjadni kezdett. És ahol azután pezsgett is – persze szigorúan hely, idő és körülmények megszabta keretek között.

Hogy Szegedet és vele általában Csongrád megyét már a nyolcvanas évek első felében Pol Pot megyének hívták: úgy-ahogy talán már köztudott. Ám hogy mindez igazából mi mindent is jelentett a Kádár-rendszer egészének – sőt, az azt követő éveknek is – szegedi valóját illetően: már jóval kevésbé. Egy sötét, Coppola Keresztapa-univerzumához méltán hasonlítható sztálinista maffia, a Komócsin-klán, vagy ha úgy teszik, Komócsin és bandája több évtizedes (rém)uralmát. (Komócsin Mihály – „Milu” – egészen 1985-ig a Csongrád megyei pártbizottság első titkára, bátyja, Komócsin Zoltán 1957-ben a KISZ megalapítója, Kádár legelső – Marosánnal, Münnichhel, Apróval ékes – társulatának belső, oszlopos tagja. Cinkosai – a jogikar-dékán Antalffy Györgytől Kelemen Miklós megyei főávós-rendőrfőkapitányig – méltó és hű kiegészítői.) A nyolcvanas évtized első éveiben már sűrűn jártam Budapesten különböző szerkesztőségekben – a régi ÉS, Új Tükör – annyira, amennyire már ismertek, mégis olykor megkérdezték: honnan is jöttél? Szegedről, válaszoltam. Feledhetetlen a szánakozó összenézés és a megjegyzés: szegény… Legalább annyira kellemetes volt, mint amennyire emlékezetes.

Ez a miliő, ez a helyzet döntően és alapvetően mindenre rányomta bélyegét. Igen maradandóan, igen hosszú távra. A szegedi értelmiség évtizedeken át folyamatosan dezertált a városból, ki, mikor, hová tudott, kinek, mikor, mi sikerült. Akik hosszabb időt itt töltöttek és értek valamit – szegény jó Mocsár Gabi bátyámtól Ilia tanár úrig vagy szellemi nevelőapámig, az immáron 86 esztendős Fejér Dénesig és tovább –, azokat úgy és annyira facsarták, ahogyan és amennyire csak bírták. Kínlódtak és a partvonalon szorongtak, tengődtek és túlélni próbáltak, kinek hogyan és mennyire sikerült. Komócsinék messzire vetülő, hosszú árnyéka és a tény között, hogy a Fidesz helybéli állapota és színvonala olyan, amilyen, és hogy Botka László többszörösen polgármester Szegeden: szorosabb az összefüggés, mint gondolnánk. És a többi. Ami jelen esetben elsősorban ennek a tradíciónak tartós, szívós, makacs, ugyanakkor mára már (még?) szinte észrevétlen beépülését jelenti a (köz)tudatba, a közszellembe, a város aurájába, talán még gyönyörű, sokszor és sokak által megcsodált hangulataiba is, mint a lappangó kórokozó fertőzés vírusa a szervezetbe.
És máris Ságvárinál vagyunk. Ságvári és mindaz, ami körülötte kialakult, szégyenteljes tanári megnyilatkozásokkal és tízezer, az átnevezés ellen tiltakozó Facebook-oldal kedvelővel, döbbenetesen ostoba és felháborító „je suis Ságvári”-akciókkal és Ujhülye, bocsánat, Ujhelyi-féle, a brüsszeli iroda folyosójának – meglehet, méltán – adományozott Ságvári elnevezéssel meg az összes többivel: egyáltalán nem váratlan, logikus tünet. Fejlemény, okozat, következmény, a megfelelő előzményekkel és okokkal. Szükségszerű és a várakozásoknak megfelelő.

Hogy egy, a fennálló társadalmi rend ellen szervezkedő illegális kommunista egy budai cukrászdában alattomosan fegyvert ránt a rendőrökre és a tűzharcban meghal: erre mondják manapság, hogy a terroristákat elérte megérdemelt végzetük. Csakhogy Ságvárinak, mivelhogy kommunista volt és ráadásul még zsidó származású is, olyan megítélés jár az én drága szülővárosomban, mint Madáchnál az Úrnak: csak hódolat illeti meg, nem bírálat. És persze elnevezés. Nemcsak gimnázium, dehogyis. (És ha már nosztalgiázunk: oda járt életem első szerelme is, továbbá több, igen kellemes emlékeket maga után hagyó hölgyemény is.) Volt (van?) Szegeden Ságvári telep, Ságvári utca és Ságvári tér is, hiszen, mint tudjuk, kimszesek vágtak hajdan e tájnak, élükön Ságvári járt (ámen).

Annak idején szegény Balaskó Jenő próbálta elterjeszteni a szóláshasonlatot: „beszorult, mint Ságvári a cukrászdába”. Mint Ságvári és világa Szegedre.