Róma, Porta Maggiore

A Nagyvárad tér környékén kezdődött, valamikor a szeles-szemetes, kopott kilencvenes évek közepén. Vagy a vége felé, amikor már nem mindenki volt szegény és munkanélküli. November volt, szombat, délután, laposan lógtak a kopottbetonszínű felhők a város felett, amely belekábult az ebéd utáni csöndbe, a csukott ablakokon nem hallatszott ki semmi, a kapukon nem jött ki senki, a megállókban nem állt senki, még a kocsma is üresen és csöndesen állt az Üllői úton, a fekete-fehér kockás kőpadlón pedig már ott ólálkodott a tél, mint egy fehér kutya, mégis, volt valami lehetetlenül puha abban a délutánban, mintha egy napra még gyerekkor lenne, mielőtt elkezdődik az egész, ami utána van.

A villamosok sárgája volt az egyetlen szín a délutánban. Az a meghatározhatatlan pesti sárga, a kadmiumsárga, a nápolyi sárga, az okkersárga és a citromsárga különös keveréke, amely, akármerre jár az ember a világban, Pestet jelenti annak, akinek olykor honvágya van.

Évekig álomnak tűnt az a délután, az egykori gyárépületben szokatlan időpontban, délután háromkor lezajló kiállításmegnyitóval együtt, valaminek, ami lehet, hogy nem történt meg, de ha igen, talán egy másik városban és egy másik időben, valaki mással, egy másik életben. Valaki nyúlszobrokat állított ott ki. Később híres meseíró lett.

Aztán évekre eltűnt az az utca. A kiállítótér is, a délután is, az arcok is. A villamosok sárgája a szürke délutánban a szélben, a Nagyvárad tér környékén, csak ennyi maradt.

Hiszen meddig lehet pontosan emlékezni egy szombat délután összes színére és szagára, az összes, elhangzó mondatra, az összes arcra, az összes tekintetre, az összes megbicsakló hangsúlyra, a műanyag pohár peremére kiülő fémes szódaízre, a fekete-fehér kocsmai kőkockákon ólálkodó kutya télre, a kocsmáros vörhenyes borostájára? Milyen mozaikkockákból építkezik az emlékezet, és vajon más lenne-e az ember maga is attól, ha azon a szombat délutánon, amelyen nem jött ki senki a kapun, nem hallatszott ki semmi az ablakokon, és nem járt senki az utcán, más szilánkokat jegyez meg?

Más emberek lennénk, ha másra emlékeznénk abból a sok mindenből, ami egy órába belefér egy délután? Vajon az emlékezet az, amely valamilyenné épít egy embert?

Tudni kellene, más, aki ott volt, hogyan mondaná el azt a délutánt – gondolja ilyenkor az ember.
A római tizenkilences vagy egy óra hosszat megy, lassan halad a nyárban, az alkonyat idején, amikor sötétkékké válik az ég a sötétzöld píneák felett, és tudni már, hogy lassan megjelenik az aranysárga, hatalmas holdkorong bal kéz felől. Róma sohasem csöndes, taszítja a csöndet, de van egy szűk sáv hajnalban, egy szieszta idején és egy kora este, amikor el lehet csípni a csöndet itt-ott, a Villa Borghese parkjában, a Szent Ágnes-katakomba mellett álló templom kertjében vagy a Porta Maggiorén. Villamosvonalak futnak ott össze, az ókorból maradt vízvezetékek és a kapu közt, magasan, térdig áll a gaz, ütöttek, kopottak az alacsony kerítések, amelyekkel a romokat itt-ott körülhatárolták. Voltaképp feleslegesen. A rómaiakat kevéssé érdeklik a római romok, ők oda nem mennek nézegetni, az egy-két kóválygó bédekkeres meg nem oszt, nem szoroz, az örök város attól is örök, hogy különösebben nem törődik a nem-rómaiakkal.

A Porta Maggiorén már érezhető a külváros közelsége. Kicserélődik az utazóközönség, a tizennégyes, a hármas, az ötös és a tizenkilences köpködi az embereket a vacak, szűk aszfaltcsíkra, hadd bámulják az ókori pék emléképületét. Marcus Vergilius Eurysacesnek hívták, a késői köztársaság korában emeltetett magának síremléket. Épp itt. Az egykori városkapu mellett. Valamit jól kiszámított, ha ma is tudjuk a nevét.
Lassan, sípolva, visítva, percenként meg-megállva csikorog be a tizennégyes. Zöld. Régi kocsi. Van új is, de az nem ilyen izgalmas. Kibírhatatlan rajta a hőség, a bűz, a fojtó tömeg. Mégis ott, a tizennégyesen tanul meg az ember otthon lenni Rómában, akkor, amikor felveszi a tömeg ritmusát, amely úgy engedi el a leszállókat, mintha egy hatalmas lény lenne, amelynek minden porcikája együttműködik.

A hatalmas lény félrehúzódik. Úgy lehet kisiklani a kocsiból, mintha úszna vagy repülne az ember.
Csak a szemet kell erőltetni kissé, hogy láthatóvá váljék, ahogy a Porta Maggiorén át jön a villamos a Nagyvárad tér felől. Nincs idő és nincs tér, csak emlékezet, gondolja az ember, míg álldogál a köztársaság kori kövek között.