A háta mögött vagy öt perce hangosan fütyült a teáskanna, de mintha nem hallotta volna. Egy kép jobb alsó sarkán vacakolt, újabb és újabb festékrétegeket húzva át egymáson.
Lókötő jó ideje csöngetés nélkül ment be Zsiráfhoz, aki még soha nem zárta be az ajtót, amióta ott lakott.
– Ha ki kell rabolódnom, kirabolódok négy zárral is – mondta, és részéről az ügy be volt fejezve. Nem mintha bármit is el lehetett volna vinni tőle.
– Süket vagy? – kérdezte Lókötő, és a magával hozott könyveket ledobva egyenesen a gáztűzhelyhez ment, hogy lezárja a sípoló kanna alatt a tüzet, de sem teát, sem csészét nem talált sehol. Eszébe jutott, hogy a barátja egyébként is utálja a teát.
– Mi? – nézett fel Zsiráf –, lejárt a Hot Rats?
Jó ideje csak Zappára dolgozott. Volt Bach-korszaka – terror nélkül –, Chopin-korszaka, Eric Satie-korszaka és Van der Graaf-generátor korszaka, volt Kex-, Spions-, Trabant-, továbbá fadokorszaka, sőt volt egy hosszú Bartók-korszaka is, és volt egy titkos zeneszerzője is. A Bartók-korszakban a képei örökre megváltoztak, és megváltozott velük Zsiráf is. Napról napra, óráról órára alakult, míg a harmadik héten Hordó, ahogy leült az egyik székre, hogy teljes súlyával kinyomja egy ottfelejtett olajfestékes tubusból majdnem az összes krómoxid-zöldet, megkérdezte:
– Belevilágítottak a fejedbe?
Zsiráf először a festék maradékát mentette meg, aztán kiment, hogy keressen Hordónak egy másik farmert.
– Mivel jön ki ez a szar? – kérdezte Hordó, maga elé tartva az amúgy elég szakadt nadrágját.
– Nesze – lökte neki oda Zsiráf a festőszert.
– Ha először szétszeded a látványt apró mozaikokra, mintha pixelesítenéd a világot széltében is és mélységében is, aztán összerakod újra, de közben minden pixelt elcsúsztatsz épp csak egy negyed centimétert, akkor a kép rétegei egymás alatt láthatóvá válnak. De mire készen van az egész, az alsó rétegek nagy része eltűnik, épp csak átsejlik, mint egy ezerszirmú virágon az alsó sziromrétegek sora, ha a napba tartod. Érted?
Épp nem szólt semmilyen zene, Hordó mégis odasétált a CD-lejátszóhoz, és megnézte, mi van benne. Amikor látta, hogy Bartók, elmosolyodott. Majdnem biztosra ment.
– Lesz ez még Zappa is – gondolta, aztán kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a festékszagot.
Zsiráf azóta teljesen belebonyolódott a rétegeibe. Az volt az elmélete, hogy ha egymásra festi az elcsúsztatott képpontokat, megteremti a folyamatos képet. Szó se róla, a festményei az utóbbi időben tényleg olyanok voltak, mintha valóban fényt kapott volna az agya. Ismerős belső tájakon járt, de Lókötő, aki józanabb volt nála, majdhogynem praktikus, egy ideje tartott tőle, hogy valamelyik résen örökre beesik egy képébe, ahonnan soha többé nem jön elő.
– Mondj egyetlen okot, amiért itt kellene maradnia – mutatott körbe Hordó a kerületen, tágabb körben a városon és a világon, amikor összefutottak a Kismocsokban, hogy megvitassák a Zsiráf-helyzetet.
– Szerinted mi a valóság? – kérdezte, és Lókötő felsóhajtott. A valóság jó ideje valótlannak tűnt. Hovatovább vállalhatatlannak, olyannak, amiről beszélni sem érdemes, sőt nem is lehet, hiszen a fogalmak végletesen el voltak csúsztatva benne, a szavak nem önmagukat jelentették. Mint ahogy Zsiráf széthúzta az egymáson lévő képpontokat, úgy csúszott ki körülöttük minden szó alól a régi fogalom.
– Haza és haladás, hazaárulás meg magyarság meg ilyenek? – kérdezte Lókötő Hordót, aki vállat vont.
– Az ilyenek is. De akár az is, hogy kenyér. Amiben lisztjavító van, az nem liszt, ami belőle sül, az nem kenyér – mondta, és beleharapott a melegszendvicsbe.
– Akkor? – kérdezte Lókötő –, akkor mit lehet?
– Szerinted? – kérdezett vissza Hordó, és sodorni kezdett egy szigorúan szabályos cigarettát.
– Amit ez az idióta csinál. Szétszedni, újra összerakni – motyogta Lókötő, és hirtelen felrémlett előtte Zsiráf átható tekintete, az a felemás szempár.
– Nos, félted még? – kérdezte Hordó odakint, ahol végre rágyújthatott.
– Őt nem – mondta Lókötő, aztán körbenézett a kerületen, majd a városon, végül talán az országon is. w