Domonkos László

Vélemény és vita

Regnum-sors, Szeged

Az ember a szülővárosában másképp mozog, másként van jelen, másként lát, hall, érzékel, mint a nagyvilág bármely egyéb pontján

Szegeden jártam a minap – az ember a szülővárosában másképp mozog, másként van jelen, másként lát, hall, érzékel, mint a nagyvilág bármely egyéb pontján -, így hát azzal is egészen sajátságos módon szembesül, ami tovatűnt vaskos valóságában fájdalmas hiányt jelez. Váltakozó intenzitással, de folyamatosan. És máig ható, olykor vészkiáltásszerű jelzés gyanánt.

A város Rókus nevű, Angyalföldre küllemében-karakterében egyaránt erősen emlékeztető külvárosából, ahol cseperedtem, ifjonti bandázásaink során olykor át-átruccantunk a szomszédos Móravárosba, amely Rókusnál nem kevésbé számított hírhedett városrésznek, a Cserepes sor akkoriban még nem a lengyel és egyéb piacról, sokkal inkább az olykor véres kimenetelű galeriharcokról, no meg – hogy is mondjam politikailag korrekten, Istenem? – a nem csekély mértékben nemzetiségi-kisebbségi eredetű bűnelkövetőkről volt ismert.

Móravárosba menet Rókus felől beértünk a Kálvária térre, ahol engem a szó szoros értelmében több mint ismerős kép fogadott. Apám szeretett barátjának, Zoltánffy Pista bácsinak, a később tragikusan fiatalon elhunyt neves festőművész, Zoltánffy István édesapjának festménye a nagyszobában főhelyen díszelgett – az akkoriban Tolbuhin szovjet imperialista marsallról elnevezett sugárút mentén található Kálvária tér névadóját, a Kálvária-kápolnát ábrázolta, és most egyszerűen lehetetlen volt fel nem ismerni, amint a gyufagyár felől jövet kiléptünk a térre, azaz Móravárosba. Igézően szép volt és izgalmasan eredeti, kissé misztikus hatású és dekoratívan hangulatos, elválaszthatatlanul a térhez, Móraváros kapujához tartozó.

Nem túl sokáig csodálhattam „élőben” Pista bácsi művének tárgyát. Az 1738. évi pestisjárvány után engesztelésül felépített három szegedi kápolna közül a Kálvária szőlői közé épült, Szent Kereszt nevű a nagy árvíz után olyan állapotba került, hogy le kellett bontani, de már fél évtized múltán, 1884-ben állt ismét, a korabeli sajtóhíradás szerint „elegáns park közepett”. A kecses, neobarokk stílusú, két toronnyal, középkupolával – „az eklektika jegyében”, ahogyan az egyik helytörténész írja – ékes építmény az első világháború előtt, majd a kényszerűen megcsonkult országban is az ősi szegedi katolikus hitélet látványos és népszerű színtere lett. (Nyilván ez ihlethette alkotásában Pista bátyámat is.) Apró Ferenc szerint „nagycsütörtök éjféltől húsvét vasárnapig a város templomaiból kereszt alatt érkeztek a hívek a Kálváriára, a tér egyik sarkában vetett búzánál tartották a Szent Márk-napi búzaszentelőt, a tér másik fele az úrnapi füvet szolgáltatta. A kápolna a móravárosi templom fölszentelése (1933) előtt három évig plébánia templom volt.”

A kommunista hatalom valamivel több mint húsz évig tűrte meg a Kálváriát, bár már 1952-ben elhordatta a stációk domborművét, később elszállíttatta a kereszteket is, majd nemsokára csákányokkal akarta szétveretni az Úr házát. És mivel az ellenállt, 1968-ban pontosan úgy járt, mint 1965-ben a Nemzeti Színház vagy születésem napján, 1951. szeptember 11-én a Városliget szélén a Regnum Marianum: felrobbantották… Benzinkút épült a helyére, később hamburgeresbódé éktelenkedett ugyanott. És miként az a magyarok históriájában lenni szokott, megszületett az Újjáteremtő a nemzet titkos örök tartalék soraiból: Nagypál Miklós szegedi mérnök megtervezte az újjászülető Kálváriát, elküldte a makettjét is (nagyszerű), és…

A folytatást a halhatatlannak tűnő, hagyományos szegedi sötétség (Komócsin-klán & Co.) ismeretében akár bizonytalannak is minősíthetnénk, de meggyőződésem, nem ez a lényeg. (Mint ahogy nem is bizonytalan igazából semmiféle folytatás: a história istennője mindig elvégzi a dolgát, ebben egészen biztosak lehetünk.) Engem, újra meg újra Szegeden járva, az elkövetők sorsa körüli csend legalább ennyire érdekel. Mert Bihari Józsi bátyánk a Nemzeti felrobbantásakor még eldörmöghette, hogy „Megátkoz benneteket az én székely istenem” , de mi, jámbor dél-alföldi vándorlegények, így utólag, évtizedek sora múltán, szívünkben Zoltánffy Pista bátyánk meg a tovaröppent ifjúság rekvizitumaival, ugyan mit mondhatunk?