Régi csibészek

A 2010-ben emigrációban elhunyt kiváló gondolkodó emléke előtt, azt hiszem, újra, sokadszorra megrendülve tiszteleghettem volna azon a késő éjszakai órán, midőn enyhén kóválygó fejjel szállásom felé tartottam Tisza-parti szülőváro­som májusi pompájában. A történelem ugyanis ott mesélt, nevetett, figyelt és magyarázott a közvetlen közelemben, a társaságomban, hosszú-hosszú órákon át, úgy, hogy valamiféle időtlen, a felszabadultságnál is sokkal többet jelentő mámorféleségbe süppedtem, a gyorshadtestként visszatérő múlt, a halhatatlan történelmi idő boldogan lebegtető, ifjúkori kábulatába. Azt hiszem, most értettem meg igazán a görög mitológia Anteusának húsig-vérig hatoló példázatát: Anteus, a tenger istenének és a föld istennőjének fia, ha ereje csökkenőben volt, a földet megérintve kapja vissza erejét.

Pedig csak néhány régi, ma már igencsak a hetvenhez közel vagy éppen azon túl járó csibész kellett hozzá. Kültelki srácok, a Feri, a Laci meg a Jenő meg a többiek, a Karcsi, a Zoli, az Armand, régi lányok, a Vera, az Irma, az Erzsi, a Kati megidézett emlékei, az a hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtti világ, a külvárosi szülőföld, a gyárak, macskakövek, nyitott árkok, omló vakolatú földszintes meg egyemeletes házak, szoba-konyhás lakások, utcasarkokon bandázó srácok, Beatlest meg Del Shannont ordító bulik, Hubertust („hubit”), mecsekit meg kőbányait kínáló, több mint gyanús kocsmák és presszók univerzuma. És aki csak haveri nosztalgiázásra gondol, óriásit téved. Ha csupán az egykori Omega-sláger némileg jobbított változatát gyanítja („a régi csibészek, nem ismernek engem meg” – hát megismertek, sőt), pontosan abba a hibába esik, mint az a gyermeteg lázadó, aki az érettségi találkozókat, régi katona-bajtársak kései összejöveteleit vagy ősrégi munkahelyi kollégák családi összejárásait lekicsinylő-felszínes (tudat alatt irigykedő) legyintéssel intézi el. Éppen magát Anteust nem veszi észre a boldog önfeledtséggel csillogó szemekben, a kíváncsi-várakozó tekintetekben, az üdvözlésre, ölelésre emelt karokban, a több mint pajkos-cinkos, annyi régi titkot tudó, sejtető, üzenő mosolyokban. Amelyekben éppen hogy a nagybetűs Történelem tér vissza, hogy méltóságteljes, lassú mozdulattal végérvényesen elfoglalja fejedelmi helyét ott fönn, a magasban. A föld megérintetett, az erő, az ifjonti erő újra itt van: ideje továbbindulni.

A srácok meg pontosan olyanok, mint negyvenöt-ötven évvel ezelőtt. Ki csöndesebb, ki nem, ki többet elmesél, ki kevesebbet, de mindegyikőjük tud rock and rollozni, a szeme mindegyiknek egyformán villan meg, ha egy-két női név szóba kerül, és mindnyájan tisztában vannak vele, hogy Paul McCartney balkezes, a Ma nincs tej című számot a Herman’s Hermits együttes játszotta és hogy Attilát a hunok a mi legszűkebb hazánktól, Szeged Rókus nevű negyedétől nem is olyan távol, ide alig pár kilométerre, a Maros és a Tisza összefolyásánál hármas koporsóban az elterelt folyómederbe temették, majd az összes szolgát belenyilazták a Tiszába, hogy senki se tudhassa meg, hol nyugszik a nagy király. Ám nem csak ezekről tudnak ezek a régi-régi csibészek, Anteus rókusi haverjai. Nem kell nekik magyarázni, kiféle-miféle Gyurcsány Ferenc és mire megy ki a játék a Soros-féle ügyletek kapcsán, mi a helyzet migránsügyben és a brüsszeli EU-komisszárokkal. Ahogyan annak idején mondogatták: tudjuk mi, merre hány méter, öreg.

A politikai-eszmei tisztánlátás, akárcsak a jótékonyan cinkos bajtársiasság: nem korfüggő, de még csak nem is feltétlenül időfüggő kritérium. Az életkornál ezerszer fontosabb a megélt kor pulzusának érzete – amit amúgy valóságérzéknek, két lábbal a földön állásnak neveznek. A könyörtelenül múló időnél is lényegesebb az ezerszer áldott, kitartó változatlanság, külvárosi, kültelki módra. Ahogyan rám pillantanak, ahogyan megszólalnak. Ahogyan vannak. És ahogyan örök egyek maradnak, mint a fölöttünk ragyogó napkorong vagy az egész békétlen világmindenség itt körülöttünk.

Mindjárt éjfél, a poharak kiürültek, cihelődünk. A visszatért történelem, az élő múlt megérintette a szülőföldet. Ide bármikor visszajöhetünk, intenek a néptelen asztalok felé a régi csibészek.