Reformáció

Az elmúlt egy-két évszázad során a reform mint fogalom a fejlődést, haladást elősegítő, a múlttal mint visszahúzó erővel szembeforduló törekvések összefoglaló fogalmává vált. Pedig maga a szó azt jelenti, hogy visszaalakítani. Vagyis aki reformálni akar, az valójában éppen hogy úgy véli, vissza kell térni a múltba, vagy legalábbis meg kell erősíteni a mai elvek, nézetrendszerek múltbeli tradicionális talapzatát, így a reform szó ma éppen az ellenkezőjét jelenti annak, amit eredetileg jelentett.

Luther Márton német szerzetes, amikor felháborodva tapasztalta Rómába zarándokolván, hogy miként züllik le erkölcsi és szellemi értelemben a szakralitás legfőbb őre tisztét betöltő katolikus egyház és a pápaság intézménye, akkor természetszerűleg éppen a szakralitás eredeti tisztaságának helyreállítását, visszaalakítását, vagyis a szó eredeti értelmében vett reformját akarta elérni. És tegyük hozzá, akkor legalábbis még semmit sem akart kevésbé, mint a katolikus, tehát eredeti jelentése szerint egyetemes kereszténység egységét megbontani.

Éppen az ellen tiltakozott (vagyis protestált) tehát, hogy széthullani látta az egyetemes szakralitást, és azt is felismerni vélte, hogy ezért kiket terhel a felelősség. Azt meg végképp nem kívánta volna, hogy a tiltakozást illetően még teljesen egyetértő protestánsok aztán egymással is szembeforduló, sőt hadakozó sokféle újabb felekezetre essenek szét. És amit nemcsak hogy nem akarhatott, de biztosan mindent meg is tett volna ellene, az az, hogy híres tiltakozó pontjainak kiszegezése után éppen százegy évvel az egy évszázadnyi szellemi súrlódás nyomán lemeztektonikai brutalitással az a harmincéves háborúnak elnevezett iszonyú konfliktustömeg szabaduljon rá földrészünkre, ami Európa népességének közel felét ítélte kínhalálra. Úgy, hogy mindkét oldal a keresztényi szeretetre hivatkozva követett el olyan rémtetteket, amelyek máig felfoghatatlanok.

Mindennek az előrebocsátása nem ünneprontás akar lenni, az éppen nem, hanem annak a szomorú jelzése, hogy tetteink hosszú távú következményeit nem mindig tudjuk pontosan kiszámítani, és így akaratlanul olyan történések előidézőivé is válhatunk, amelyeket nemcsak, hogy nem kívántunk, hanem éppen mi tiltakoztunk volna a leghevesebben ellene. De térjünk vissza ahhoz az alapkérdéshez, hogy mi ellen és miért is protestált Luther Márton, és mit és miért szeretett volna reformálni, vagyis visszaalakítani.

Ennek megértéséhez alaposan szemügyre kellene venni a tizenhatodik század első évtizedének Európáját, az annak mélyszerkezetében végbemenő változásokat. Az akkor már évszázadok óta zajló eredeti tőkefelhalmozás, ami magyarul a földművelés hagyományos szakrális rendszerének brutális erőszakkal történő lerombolását jelentette, óriási konfliktusokat váltott ki, amelyeket igazán sikeresen csak a lelki, erkölcsi, szellemi folyamatok karakterformáló rendszerét kezében tartó egyház tudott volna kezelni.

Két lehetőség kínálkozott. Az egyik, hogy egész szellemi tekintélyével szembefordul a folyamattal, vagy legalábbis annak brutális gátlástalanságával, és védelmébe veszi a szakralitást. De volt egy másik, végül is megvalósuló út. Vagyis hogy ő maga áll az élére e deszakrális létrontó folyamatoknak. Amikor 1513-ban a magyar Bakócz Tamással szemben Giovanni di Medici herceget választják X. Leó néven pápává, világossá válik, hogy az utóbbi megy végbe, méghozzá a lehető legpusztítóbb módon. Azon már senki nem is lepődött meg, hogy az új pápa első intézkedései két fontos, egymástól látszólag távoli, de valójában szervesen összekapcsolódó dologra irányulnak. Az egyik a kamat, a másik a búcsúcédula.

Aligha véletlen, hogy minden szakrális kultúra kamatszedési tilalmat hirdetett, mert tudatában volt annak, hogy a kamatos kamat mechanizmusában rejlő exponencialitás teljes összeomláshoz vezet, hisz véges rendszerben csak a rendszer pusztulásával végződhet minden végtelen növekedésre tett kísérlet. (Ennek drámai példája a rák.) A Medici bankárdinasztia mai áron ezermilliárd dollárnyi vagyona azonban éppen erre a folyamatra épült, így aligha meglepő, hogy X. Leó minden tekintélyét latba vetette a kamat legitimálása érdekében. A másik fontos lépése a „globális megbocsátásipari művekként” értelmezhető búcsúcédulák rendszerének létrehozása, illetve nagyüzemi terjesztésének megszervezése volt.

A két jelenséghalmaz úgy kapcsolódik össze, hogy a tőketulajdonosok számára a kamatos kamat mögött meghúzódó, a hagyományos szakralitás szövetrendszerét szétroncsoló tevékenységük okozta bűneik levezeklésére mindjárt kéznél volt az így nyert, persze pénzért megvásárolható bűnbocsánat. Luther mindkét jelenséget s különösen gátlástalan összekapcsolásukat felháborítónak tartotta, és e folyamatok mögött a keresztény egyház erkölcsi és szellemi romlását vélte felfedezni. Fellépése nyomán hatalmas erejű változások indultak el, és e változások máig ható következményei miatt méltán tekinthetjük mindezt Európa történetét alapvetően meghatározó eseményegyüttesnek. Az sem kétséges, hogy a nyugatias modernitás legfőbb hajtóerejévé a protestáns etika vált, ahogyan ezt Max Wéber is megírta híres művében. A Nyugat többek között ennek is köszönheti példátlan sikerességét, világ feletti uralmát, a világ „nyugatosítását”. Ám ez a folyamat napjainkban kritikus ponthoz közeledik, és a kereszténység egésze történetének legsúlyosabb kihívása előtt áll. A reformáció ötszázadik évfordulója újabb ösztönzés lehet a válaszok megtalálására.