Princip-koszorú

A hírhedett ifjú, minden idők egyik leghíresebb merénylője (fölényesen lekörözi a Szent II. János Pál pápára rálövő Ali Agcát, de még a J. F. Kennedyt meggyilkoló Lee Harvey Oswaldot is) volt az, aki 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát, és ez lett a sorsfordító első világháború kitörésének közvetlen (de nem az igazi) oka. Mint hírül adták, a szerb főváros képviselő-testületének döntése értelmében a merénylet százegyedik évfordulójára „a két méter magas, háromszázötven kilogramm tömegű szobrot a szerbiai munkaügyi minisztérium kezdeményezésére állítják fel a Száva-part közelében, a Brankov hídhoz közel”.

A legszebb egy Goran Vesic nevezetű helyi „városmenedzser” (?) kijelentése: „Belgrád ezzel lerója tiszteletét az előtt a személy előtt, aki tettével a szerb történelem részévé vált, és aki feláldozta magát a szabadságért.”

A jeles férfiúra történő, ily derekas megemlékezés egyébként már tavaly, a centenáriumi évfordulón is felmerült, akkor a vár, a Kalemegdán parkjába került volna, mostanra, amikor egyre inkább közeledik Szerbia várva-várt és tüzesen vágyott uniós csatlakozása, no meg a magyar–szerb kapcsolatok is soha nem látott, már-már éteri tisztaságú és több felhőkarcolónyi magaslatokba értek (mit értek: szárnyaltak!), természetesen a megvalósítás küszöbére érkezett a Perincip-hódolat. Végtére is, mindennek rendelt ideje van, a nagy református mondatot nemcsak a pápisták, de a görögkeletiek is már rég megtanulhatták.
A tisztelgés nagy és szép dolog, tudták ezt a kommunisták éppúgy, mint a lánglelkű román vagy szerb hazafiak. Károlyi Mihály és Kun Béla, Avram Iancu és Axente Seever kedélyesen közönyös tekintettel pillantott (vagy éppen: váltig pillant!) alá ilyen-olyan maradandóság-emlékművei­ről hosszú-hosszú évtizedeken át. Tömeggyilkosok és hazaárulók (vagy a kettő egyszerre) után a terroristáknak – vagy éppen: „a” terroristának – szobrot emelni, végső soron, semmivel sem különb dolog, mint idestova fél évtizede újra meg újra pellengérre állítani egy ártatlan kis közép-európai országot.

Ha az lehet eurokonform, ez miért ne lehetne? (Várom, hogy Juncker & Co. mikor koszorúzza majd meg ünnepélyesen az Ismeretlen Terrorista szobrát – amit persze egészen másként fognak nevezni.) A szerbeket meg ne bántsuk – mostanában ez nekünk különben sem ajánlatos, nem decens, nem „politikus” – hiszen mi nagyvonalúan hagytuk és hagyjuk, hogy ne engedjék a lemészárolt negyvenezer délvidéki magyar emlékművét felállítani Újvidéken, ott, ahol mi szeretnénk (kizárólag a temetőben lehetett). És mi persze, mi bocsánatot kérünk. Mindig, mindenkitől.

Most majd, meglehet, azért leszünk hálásak, hogy a szobor felállításával párhuzamosan nem hajtanak – egyelőre – fejet valamelyik tömeggyilkosnak vagy terroristának Budapesten, Pécsett (amit annyira szerettek volna, nemcsak 1918–21-ben, de 1944–45-ben is!), vagy a trianoni déli határ magyarországi szakaszán, valahol Kelebia és Mélykút között…

Princip, akinek lábnyomát őrzi Sazarajevó és egész Európa (mi magyarok különösképpen), gondolom, elégedetten somolyoghat odaát. Az öröklétnek ugyan ára van, de elég olcsó. Még ez a szerencse.