Prága

Éva a vonat folyosóján állt, háttal nekik, és ahogy a háta nekinyomódott a fülke üvegének, Lókötőnek eszébe jutott, milyen sokszor nézte régebben Éva hátát így, télikabátban, nyári ruhában, máskor abban a sötétkék garbóban, amelynek színe, ha tükröződött a szemén, türkiz színűre festette. Úgy ismerte Éva mozdulatait, mintha a maga mozdulatai lettek volna; azt is, amikor végigsimít a szemöldökén, azt is, ahogy a ceruzát vagy a tollat az összefogott hajába tűzi, mint egy ideiglenes óriás hajtűt, és azt is, ahogy a szájába fogja a vonatjegyet, míg a táskájában a diákigazolványát keresi, ha a kocsi végében feltűnik az ellenőr.
Ez a mozdulat elveszett. Már nincs diákja – gondolta hirtelen Lókötő bal szemmel Éva hátát, jobb szemmel az Éva háta mellett futó tájat figyelve, és hirtelen Zsiráfra nézett a szemközti ülésen, aki törökülésben, a kezét a térdén tartva utazott, csukott szemmel, menetiránynak háttal.

Ez új volt, mint ahogy új volt Zsiráfban sok minden fél év óta, amióta nem festett. Leginkább hallgatott, és csukott szemmel ült vagy feküdt.

– Valami eltörött. Vagy megjavítom, vagy nem – mondta Hordónak, amikor az megrázta három hét után. Nála ültek, és Zsiráf a hátát a falnak támasztva, szótlanul bámulta a szemközti falat, míg ők beszéltek és ittak. Zsiráf nem ivott. Azt mondta, nem hat rá, úgy meg minek.

Akkor határozták el, hogy elviszik, mindegy, hová, de valahová, ahol más szaga van a levegőnek és hidegebb van vagy melegebb, és minden sósabb vagy édesebb. Más.

Sorban húzták ki a városokat, Pécset először, mert ott otthon voltak, aztán Zágrábot, mert az is otthon, aztán Bécset, mert drága, Nagyváradot, mert haragudtak a kocsmárosra, és Hordó meg is akarta verni, Szegedet, mert az Lókötőnek fáj, Szolnokot, mert abban nem tudtak megegyezni, amikor Éva végre benyögte Prágát.

– Oda nem hajnalban indul a vonat? – kérdezte gyanakodva Lókötő, és Éva, mintha készült volna a válasszal, nagyon gyorsan mondta, hogy egy egész kicsit korán, úgy hat körül, vagy még előtte, de most nagyon olcsó, és délben már ott is van, aztán a hajába tűzte a szívószálat, mint egy ideiglenes hajtűt, és Prága meg volt szavazva. Zsiráf a vállát vonogatta, amikor elmondták neki, hogy elviszik, a jövő hétvégén, hogy ott nézze azt a rohadt semmit nyitott szemmel, aztán bámulta tovább a falat. Akkor még nem sejtették, hogy később, amikor kijavította azt, ami eltört vagy elszakadt, mi lesz, azt sem tudták, mi az, ami elszakadt, csak Hordó sejtette, mintha a festőket is ismerné, nem csak a barátait.

– Túl sok magának és túl kevés neki a hely – mondta a lépcsőházban Zsiráftól lefelé menet. Nem kapcsolták fel a villanyt, és ahogy robogtak a lépcsőkön lefelé, Éva, aki akkor még nem ment délre, nekirohant Hordónak, hogy koppant rajta a feje.

– Te! – mordult fel Hordó, és arrébb teremtette a sötétben. Lókötő, amikor kiértek az utcai lámpa alá, nem tudta, hogy Évának melyik fájdalomtól könnyes a szeme, attól, hogy koppant a feje, vagy attól, ahogy Hordó a karjánál arrébb lódította a sötétben.

– Gondolod, hogy zseni? – kérdezte Hordótól, amikor várták a buszt.
– Nem tudom. Zseni nincs csak úgy. Az akkor lesz, ha megcsinálja, de ahhoz kellene valami hely, ahol elfér – dünnyögte Hordó, mintha nem lenne biztos a dologban.
– Akkor el kell mennie – mondta Éva dacosan, és karba fonta a kezét.
– Nem tud – válaszolta Hordó. Visszafelé mondta az ajtóból, ahogy felszállt a buszra.
Pár napra rá tényleg elvitték Zsiráfot, aki két napig szótlanul gyalogolt Prágán keresztbe és kasul. Néha hosszan nézett valami aszfaltdarabot, vagy megállt a hídon.

– Szép? – kérdezte félve Éva.
– Ja – mutatta Zsiráf a korlát egyik ütött-kopott, ferde, öreg kődarabját. Szép volt. Ők észre sem vették.
Öt évig nézte még a falat, majdnem mozdulatlanul. Éva akkor már elment, Hordó és Lókötő pedig másfél éve nem beszéltek Éva miatt, amikor Zsiráf először lefestette azt a prágai követ.

Olyan, mint az Éva hátán ráncolódó pulóver a vonatfülke üvege mögött – gondolta Lókötő, aztán eszébe jutott a kicsi, kicsiszolt kő, és Prága, ahová, úgy érezte, ideje volna elmennie.