Vélemény és vita
Populista németek
Amikor a népakarat védelme olyan súlyos ellenállásba ütközik, mint jelenleg, figyelnünk kell a potenciális szövetségesekre.
A Bertelsmann Alapítvány nemrég közzétett egy tanulmányt „Populista pillanat” címmel, amely az őszi német szövetségi választások előtt áttekintést ad arról, hogy mennyire is populisták a németek. Magáról az alapítványról annyit érdemes megjegyezni, hogy azt a Bertelsmann-csoport finanszírozza, amely évi 17 milliárd eurós bevételével a világ egyik legnagyobb médiacége, és sok más mellett az RTL-csoport és a Penguin könyvkiadó tulajdonosa. Magát az alapítványt a cég néhai vezére és a családi tulajdonban lévő vállalkozás feje, Reinhard Mohn hozta létre még 1977-ben azzal a céllal, hogy „elősegítse a tudományt, a kutatást, a vallást, a közegészségügyet, az ifjúsági és időskori jólétet, a művészetet és kultúrát, továbbá a minőségi oktatást, a szociális jólétet, a nemzetközi kitekintést, a demokráciát és a társadalmi programokat”. Hogy e sok feladathoz az alapítványnak pénze is legyen, Reinhard Mohn a Bertelsmann-csoport részvényeinek többségét az alapítványhoz csoportosította át, így a cég által fizetett osztalékok nagy része az alapítványt gyarapítja. Az alapítvány jelenleg évente mintegy 150 millió euróból gazdálkodik, amelyből valóban számos tanulmányt és programot lehet finanszírozni. A kritikusok is pont e sokféleséget vetik az alapítvány szemére, mondván, hogy az demokratikusan nem ellenőrizhető módon befolyásolja a német politikát. Hogy milyen irányban, azon lehet vitatkozni, mert egyrészt támogatója a neoliberális reformoknak, az európai döntéshozási folyamat felgyorsításának, ami az unió további centralizációjához vezetne, másrészt számos olyan tanulmánya van, amely a szociális igazságosságot, a kevésbé fejlett országok felzárkóztatását szorgalmazza. A bevándorlás kérdésében azonban sírnivalóan naiv, feltételezi például, hogy a bevándorlók akarnak és tudnak is integrálódni a német társadalomba, csak segíteni kell őket ebben.
A most elkészült, a populizmussal foglalkozó tanulmányt Dr. Robert Vehrkamp, az alapítvány „A demokrácia jövője” elnevezésű programjának igazgatója jegyzi. A dolgozat mindenekelőtt meghatározza, hogy ki is tekinthető populistának. Ezek szerint a populistákat három alapvető nézet jellemzi: 1. establishment-ellenesek, 2. pluralizmusellenesek, 3. nép-szuverenitás-pártiak. Hogy a populizmus mértékét meghatározzák, különböző kérdőíveket dolgoztak ki, például olyan állításokkal, hogy „az emberek gyakran egyetértenek, de a politikusok teljesen más célokat követnek”, vagy hogy „az elit és a nép közötti politikai különbség lényegesen nagyobb, mint az emberek közötti különbség”. A megkérdezetteknek arra kellett válaszolniuk, hogy az adott kijelentésekkel mennyire értenek egyet.
Mindezek alapján az derült ki, hogy a németek úgy általában hajlamosak a populizmusra, mert a fenti definíciók szerint csak a válaszolók egyharmadát lehetett egyértelműen a „nem populista” kategóriába sorolni, egy másik harmada hajlott a populizmus felé, végül egyharmadát határozottan populistának lehetett minősíteni. Az is kiderült, hogy akik legfeljebb középfokú végzettségűek, sokkal inkább hajlanak a populizmus felé (38 százalékuk kifejezetten populista), míg a felsőfokú végzettségűek körében ez az arány csak 14 százalék. Jövedelmi skálán vizsgálva a kérdést az derült ki, hogy akik havi nettó 1500 euró alatt keresnek, azok 42 százalék populista, míg 3500 euró fölöttieknek csak 21 százaléka. Ehhez tudni kell, hogy 2017-ben a német nettó átlagbér havi 2200 euró, az 1500 euróból pedig éppen hogy meg lehet érni. Az alacsony keresetűek populizmusa tehát némiképp érthető.
A politikai skála menti felosztás szerint az a nem túl meglepő eredmény jött ki, hogy a magukat a baloldalra helyezők a legkevésbé populisták (26 százalék), míg a magukat a jobboldalra helyezőknél ez az arány 43 százalék. Összességében a tanulmány azt a következtetést vonja le, hogy populista nézetek a politikai skála mentén mindenütt találhatók, az összes populisták egyharmada a politikai centrumban (jobbközép-balközép) található, ám ezek többsége nem veti el a demokráciát mint a kormányzási formát vagy az európai uniót, hanem csak kritizálja azokat A populisták többsége tehát Németországban nem ellensége a demokráciának, inkább kiábrándult demokratáknak lehetne őket nevezni.
A tanulmány egy érdekes része az, amelyben különböző hívószavakat teszteltek, abból a szempontból, hogy azok mennyire hatnak a megcélzott választókra, mennyire növelik (vagy csökkentik) a választókhoz forduló képviselő-jelölt megválasztási esélyeit. A gazdagok erőteljesebb megadóztatása például mind a populista, mind a nem populista választóknál kedvező fogadtatásra talált, a politikai elit leváltásának jelszava viszont mindkét választói körben csökkentette a képviselőjelöltek megválasztási esélyeit. Ez a rész – helyi viszonyokra alkalmazva – akár kézikönyvként is szolgálhat ötlettelen politikusok számára.
Bevándorlás szempontjából a vizsgálatból egyébként az derült ki, hogy bár a fősodratú pártok, nevezetesen a CDU–CSU, a SPD és a zöldek szavazói a sok menekült befogadását ellenzik ugyan, elfogadják azonban a politikai centrum jelenlegi, mérsékelt számú menekült befogadására irányuló elképzeléseit. Ezzel szemben az Alternatíva Németország Számára (AFD) párt szimpatizánsai kifejezetten a menekültek korlátozása, sőt akár a deportálása mellett foglalnak állást. Tehát az AFD-t a választásokon az ilyen értelmű kampány nagy mértékben segíti.
Végül is a tanulmány úgy foglal állást, hogy a németek többsége hajlamos ugyan a populizmusra, de ennek csak egy csekély része a radikális, a többi olyan mérsékelt populista, amellyel egy demokráciában együtt kell élni, sőt potenciálisan, a kritikájukkal javíthatják a kormányzás működését.
A tanulmányból továbbá az is következik, hogy a közelgő választásokon nagy meglepetés nem várható, a CDU–CSU-koalíció ugyanis minden bizonnyal jelentős fölénnyel az első helyen végez majd, ami összhangban van más politikai előrejelzők becsléseivel.
A tanulmány azonban úgy is olvasható, hogy a németek kétharmada kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen a fennálló liberális demokrácia működésével, de nincsenek alternatív pártok, amelyekre szavazhatna. A baloldal és jobboldal korábbi demokratikus pártjai, a valamikori szociáldemokraták és kereszténydemokraták már rég nem azt képviselik, amit választóik elvárnának tőlük, az újonnan, akár balról, akár jobbról megjelenő pártokat pedig a „liberális demokrácia” azonnal szélsőségesnek (populistának) minősíti, és a kezében lévő média segítségével mindent meg is tesz, hogy a választókban bűntudatot keltsen, ha esetleg ezekre akarnának szavazni. Ebből az is következik, hogy a társadalom kétharmada hiába elégedetlen a fennálló viszonyokkal, változást egykönnyen nem tud elérni, mert – ha csak nem akarja magát szélsőségesnek nyilvánítani, és ki akarná? – lényegében csak az establishmentre, azaz a „liberális demokrácia” pártjaira adhatja le a szavazatát.
A változáshoz mindenekelőtt szellemi munícióra kellene szert tenni, illetve annak általános elfogadtatására, hogy bűntudat nélkül lehet mást választani, mint a magát liberálisnak nevező demokráciát, hiszen a második világháború utáni három-négy évtizedben Nyugat-Európában a liberalizmus és a demokrácia is mást jelentett, mint most. Ebben akár maga az óriási médiaháttérrel rendelkező Bertelsmann Alapítvány is segíthet, mert a tanulmányból világosan és egyértelműen látszik, hogy ez a konzervatív német családi tulajdonban lévő intézmény – szemben a legtöbb liberális alapítvánnyal – nem eleve elítélő módon áll szemben a „populizmussal”, csak annak szélsőséges változatát utasítja el.
Ilyen irányú reményeinket hovatovább akár az is növelheti, hogy – ellentétben az unió jelenlegi vezetésével – a Bertelsmann cég végeredményben barátságosan reagált a britek unióból való kilépésére, azaz a Brexitre is, hangsúlyozva egyúttal a közös kulturális tér fenntartásának szükségességét. A Mohn család több tagja pedig jelentős karitatív tevékenységet végez, ami jelzi társadalmi problémákra való érzékenységüket. Amikor a népakarat védelme olyan súlyos ellenállásba ütközik, mint jelenleg, figyelnünk kell a potenciális szövetségesekre.
A most elkészült, a populizmussal foglalkozó tanulmányt Dr. Robert Vehrkamp, az alapítvány „A demokrácia jövője” elnevezésű programjának igazgatója jegyzi. A dolgozat mindenekelőtt meghatározza, hogy ki is tekinthető populistának. Ezek szerint a populistákat három alapvető nézet jellemzi: 1. establishment-ellenesek, 2. pluralizmusellenesek, 3. nép-szuverenitás-pártiak. Hogy a populizmus mértékét meghatározzák, különböző kérdőíveket dolgoztak ki, például olyan állításokkal, hogy „az emberek gyakran egyetértenek, de a politikusok teljesen más célokat követnek”, vagy hogy „az elit és a nép közötti politikai különbség lényegesen nagyobb, mint az emberek közötti különbség”. A megkérdezetteknek arra kellett válaszolniuk, hogy az adott kijelentésekkel mennyire értenek egyet.
Mindezek alapján az derült ki, hogy a németek úgy általában hajlamosak a populizmusra, mert a fenti definíciók szerint csak a válaszolók egyharmadát lehetett egyértelműen a „nem populista” kategóriába sorolni, egy másik harmada hajlott a populizmus felé, végül egyharmadát határozottan populistának lehetett minősíteni. Az is kiderült, hogy akik legfeljebb középfokú végzettségűek, sokkal inkább hajlanak a populizmus felé (38 százalékuk kifejezetten populista), míg a felsőfokú végzettségűek körében ez az arány csak 14 százalék. Jövedelmi skálán vizsgálva a kérdést az derült ki, hogy akik havi nettó 1500 euró alatt keresnek, azok 42 százalék populista, míg 3500 euró fölöttieknek csak 21 százaléka. Ehhez tudni kell, hogy 2017-ben a német nettó átlagbér havi 2200 euró, az 1500 euróból pedig éppen hogy meg lehet érni. Az alacsony keresetűek populizmusa tehát némiképp érthető.
A politikai skála menti felosztás szerint az a nem túl meglepő eredmény jött ki, hogy a magukat a baloldalra helyezők a legkevésbé populisták (26 százalék), míg a magukat a jobboldalra helyezőknél ez az arány 43 százalék. Összességében a tanulmány azt a következtetést vonja le, hogy populista nézetek a politikai skála mentén mindenütt találhatók, az összes populisták egyharmada a politikai centrumban (jobbközép-balközép) található, ám ezek többsége nem veti el a demokráciát mint a kormányzási formát vagy az európai uniót, hanem csak kritizálja azokat A populisták többsége tehát Németországban nem ellensége a demokráciának, inkább kiábrándult demokratáknak lehetne őket nevezni.
A tanulmány egy érdekes része az, amelyben különböző hívószavakat teszteltek, abból a szempontból, hogy azok mennyire hatnak a megcélzott választókra, mennyire növelik (vagy csökkentik) a választókhoz forduló képviselő-jelölt megválasztási esélyeit. A gazdagok erőteljesebb megadóztatása például mind a populista, mind a nem populista választóknál kedvező fogadtatásra talált, a politikai elit leváltásának jelszava viszont mindkét választói körben csökkentette a képviselőjelöltek megválasztási esélyeit. Ez a rész – helyi viszonyokra alkalmazva – akár kézikönyvként is szolgálhat ötlettelen politikusok számára.
Bevándorlás szempontjából a vizsgálatból egyébként az derült ki, hogy bár a fősodratú pártok, nevezetesen a CDU–CSU, a SPD és a zöldek szavazói a sok menekült befogadását ellenzik ugyan, elfogadják azonban a politikai centrum jelenlegi, mérsékelt számú menekült befogadására irányuló elképzeléseit. Ezzel szemben az Alternatíva Németország Számára (AFD) párt szimpatizánsai kifejezetten a menekültek korlátozása, sőt akár a deportálása mellett foglalnak állást. Tehát az AFD-t a választásokon az ilyen értelmű kampány nagy mértékben segíti.
Végül is a tanulmány úgy foglal állást, hogy a németek többsége hajlamos ugyan a populizmusra, de ennek csak egy csekély része a radikális, a többi olyan mérsékelt populista, amellyel egy demokráciában együtt kell élni, sőt potenciálisan, a kritikájukkal javíthatják a kormányzás működését.
A tanulmányból továbbá az is következik, hogy a közelgő választásokon nagy meglepetés nem várható, a CDU–CSU-koalíció ugyanis minden bizonnyal jelentős fölénnyel az első helyen végez majd, ami összhangban van más politikai előrejelzők becsléseivel.
A tanulmány azonban úgy is olvasható, hogy a németek kétharmada kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen a fennálló liberális demokrácia működésével, de nincsenek alternatív pártok, amelyekre szavazhatna. A baloldal és jobboldal korábbi demokratikus pártjai, a valamikori szociáldemokraták és kereszténydemokraták már rég nem azt képviselik, amit választóik elvárnának tőlük, az újonnan, akár balról, akár jobbról megjelenő pártokat pedig a „liberális demokrácia” azonnal szélsőségesnek (populistának) minősíti, és a kezében lévő média segítségével mindent meg is tesz, hogy a választókban bűntudatot keltsen, ha esetleg ezekre akarnának szavazni. Ebből az is következik, hogy a társadalom kétharmada hiába elégedetlen a fennálló viszonyokkal, változást egykönnyen nem tud elérni, mert – ha csak nem akarja magát szélsőségesnek nyilvánítani, és ki akarná? – lényegében csak az establishmentre, azaz a „liberális demokrácia” pártjaira adhatja le a szavazatát.
A változáshoz mindenekelőtt szellemi munícióra kellene szert tenni, illetve annak általános elfogadtatására, hogy bűntudat nélkül lehet mást választani, mint a magát liberálisnak nevező demokráciát, hiszen a második világháború utáni három-négy évtizedben Nyugat-Európában a liberalizmus és a demokrácia is mást jelentett, mint most. Ebben akár maga az óriási médiaháttérrel rendelkező Bertelsmann Alapítvány is segíthet, mert a tanulmányból világosan és egyértelműen látszik, hogy ez a konzervatív német családi tulajdonban lévő intézmény – szemben a legtöbb liberális alapítvánnyal – nem eleve elítélő módon áll szemben a „populizmussal”, csak annak szélsőséges változatát utasítja el.
Ilyen irányú reményeinket hovatovább akár az is növelheti, hogy – ellentétben az unió jelenlegi vezetésével – a Bertelsmann cég végeredményben barátságosan reagált a britek unióból való kilépésére, azaz a Brexitre is, hangsúlyozva egyúttal a közös kulturális tér fenntartásának szükségességét. A Mohn család több tagja pedig jelentős karitatív tevékenységet végez, ami jelzi társadalmi problémákra való érzékenységüket. Amikor a népakarat védelme olyan súlyos ellenállásba ütközik, mint jelenleg, figyelnünk kell a potenciális szövetségesekre.