Pince

Félhomály és dohszag volt a földszinten, és mert Éva, Zsiráf és Hordó már eltűnt odalent, úgy érezte magát Éva nagymamájának házában, mintha betörő volna, vagy legalábbis magányos, titkos megfigyelő. Figyelte az udvar csöndjét, meg a repedezett beton hasadékaiban itt-ott kibújó gyönge fűszálakat. Kicsit kinézett a belső udvarra kivezető ajtón, kitekert nyakkal. Fent egy négyszögben látszott az ég. Körbe a gang korlátján hol szőnyeg lógott, hol virág, máshol épp csak valami ruhát dobtak oda, talán felmosórongyot, amelyből csöpögött a víz. Valahol kutya ugatott, máshonnan egy pillanatra kiszűrődött a mosógép zaja, aztán rácsapták a zajra az ajtót.

Almaszósz – azonosította Lókötő az illatot, amely egyre határozottabban lengte át az udvart, aztán a lépcsőházat. Ez volt az első ismerős dolog.

Megint felnézett az égre, arra a kis égdarabra, ami látszott, és hirtelen elszédült.

Börtönudvar – gondolta, és érezte, hogy valami fojtani kezdi, mintha nem kapna levegőt. Soha nem békélt meg a pesti bérházakkal. Valamennyibe borzongva lépett be, úgy, hogy még a nagy nyárban is összehúzta magán a ruhát, mintha védekezne a hideg vagy a ház ellen, a hely ellen, ahonnan ki tudja, hogy kiengedik-e.

– Képzeld el, hogy itt laksz – mondta neki Zsiráf, akinek elmesélte már többször, hogy mennyire idegenek neki a gangok. Olyankor, ha visszaért a belvárosból külvárosba, nekiiramodott a mezőnek vagy a rétnek, akár az éjszaka közepén is, biciklivel vagy gyalog, hogy érezze a teret és mélyre szívja a külvárosi szél szagát. Nem bírta a várost. Kóborlelke volt.

– Nem tudom elképzelni – morogta magában, mintha Zsiráf hallhatná.

Fél éve beszélték meg, hogy megmutatják egymásnak a helyeket. A háború és az ötvenes évek helyeit. Azt, hogy hová szorultak a nagyszüleik, amikor bombázták a várost, amikor körülzárták a gettót, aztán, amikor elzúgott felettük a forradalom. Zsiráf ötlete volt, mert ő látott.

– Te mire gondolsz, ha azt mondom, második világháború? – kérdezte Lókötőt. Lókötő hallgatott, aztán megpróbálta elmesélni a budai ház pincéjét, ahogy a nagyszüleitől hallotta, a kertben a halott katonával, a döglött lovakkal az utcában, a németekkel és az oroszokkal, akik betörték az ajtót. A budai háborúban a németek és az oroszok is rosszak voltak. Aztán a pécsi háborút, amely mintha egy másik háború lett volna, amelyben az oroszok majdnem jók. Mintha nem is ugyanarról a háborúról lett volna szó. Aztán Hordó mondott néhány szót arról, hogy Nagyváradon, ahol az idő tájt Szeredy Dani is lakott, és egy Bémer téri emeleti bárban egy bolgár énekesnő énekelte a Lili Marleent, melyik sarkon volt a zugárus, ahol be lehetett szerezni ezt-azt.

Aztán Zsiráf arról, hogy Buda déli végéről nézték, hogyan ég Pest, és aztán jöttek az oroszok. Végül Éva mesélt Pestről pár szót. Nem sokat. Az ő házuk a határon volt. A gettó határán. Évekig tartott, mire a nagyanyja mesélni kezdett. Összevissza beszéltek vagy másfél órán át. Emberekről, akiket ők sem ismertek, csak a nagyszüleik. Utcákról, amelyeket már megint máshogy hívnak, néha épp úgy, mint akkor. Háborús receptekről. Az óvóhelyek ajtajának kilincséről.

– Szóval annyiféle háború volt, ahányra emlékszünk. És annyiféle történelem – mondta akkor Zsiráf.

Csönd lett. Akkor találták ki, hogy végigjárják egymás történelmét. A dél-budai, a pesti, a pécsi és a váradi pincéket, azt, ami azokból a bárokból maradt, ahol még énekelték a Lili Marleent, az utcákat, ahol valamelyi-kük nagyanyja menekült valakik elől, a helyet, ahol a döglött ló feküdt, az állomásokat és a kerítések helyét. Csak ez tűnt tisztességesnek.

– Jössz már? – hangzott fel valahonnan lentről Hordó dörmögése. Lókötő elképzelte, hogy mit fog látni. Eszébe jutott Bormester Mihály háborúja is. Arról még nem is beszéltek. Képzeletben megfogta a kezét, aztán kinézett arra a négyszögletes égdarabra, mielőtt lement vele.

Talán hetven év, talán hét, talán hét hónap, talán hét nap, talán hét óra, talán hét perc volt az odalent.

Lókötő később úgy gondolta, Bormester nélkül nem bírta volna ki.