Domonkos László

Vélemény és vita

Piedone célkeresztben

Bevallom: mindig kedveltem Bud Spencer „bunyós” filmjeit

Emlékszem, boldogult filmkritikus koromban többen meg is lepődtek, amikor például a Kincs, ami nincs bemutatása után nem a hasonló nívójú filmeknél szokásos fejcsóváló elmarasztalással fogadtam a darabot. Igen, mert ebben a nagydarab, behízott szemű olaszban, az örökös makaróni-, spagetti- meg Nápoly-emlegetéseivel meg a valószínűtlenül irdatlan, és a hangeffektek segítségével még böcsülettel föl is erősített nyakleveseivel együtt, voltak hallatlanul kedves, mackós, rokonszenves elemek. A habkönnyű, sokszor kifejezetten hülyőke sztorikon és az egész beharangozott, kommersznél is kommerszebb filmdömpingen túlmutató, megbocsátó humánummal telített aura, kacsintós hangulat, jópofa marháskodás, telivér emberség, vonzó vagányság, ilyesmik. Minden, ami olyan, de olyan jól tud esni olykor-olykor az embernek.

Bud Spencer, alias Carlo Pedersoli elhunyta után Király Levente a színészt emberközelbe hozó, rengeteg új ismeretet adó, kiváló dokumentumfilmje a fentieket megnyugtatóan visszaigazolja. A fogadtatás azonban, ahogyan azt már megszokhattuk, nem egyöntetű. Előfordul rafinált karaktergyilkossági kísérlet, öncélú, primitív szőrözgetéssel.

Mint szinte minden jóravaló, tisztességes, valamiféle emelkedettséget, valami szépet felmutató alkotás (személy, esemény) esetében. Lejáratva, bemocskolva, sárba rántva, lefitymálva. Ezúttal Piedone a célkeresztben. (Megjegyzendő: már a 2017. novemberi budapesti szoborállításkor is a fanyalgás és a kicsinyes kötözködés dominált, a felirattól a műalkotás helyéig.) Egyetlen jellemző cím: „Bud Spencer olyan szent ember volt, hogy a pápa majdnem lemondott miatta.”

Ó, be szellemes, mi? Vagy sokkal inkább Ízléstelen, primitív és mérhetetlenül aljas.

Ezek ők, mondhatnánk, sokadszorra legyintve – de nekem szép lassan kezd elegem lenni ebből a krisztusi másikorca-odafordítgatásból. Pedersoli-Piedone, akiről Király Levente filmje bebizonyítja, hogy igen okos, rendkívül tisztességes, mélyérzésű, ráadásul bennünket, magyarokat kifejezetten kedvelő és igen nagyra becsülő ember volt – éppen emiatt nem kaphat kegyelmet. A kritikának becézett ocsmánykodás szerint „már meg sem lepődtem volna azon, ha halála utáni rejtélyes csodatételekről is szó esett volna”.

Nono, csak várjuk ki a végét.

Ám addig is: nem kéne végre egy-két komolyabb intézkedő Piedone-féle odacsapás, ellensúly gyanánt? Hogy végre ne csak így minősítsenek a szeretet és a megbecsülés jegyében fogant alkotásokat? Hogy ilyen nagyhatású, tiszta személyiségről filmkritika címén ne hitvány, kimondottan hitelrontó megállapítások keljenek szárnyra. Hiszen nemcsak a hír szent és a vélemény szabad, nemcsak a kritika szabadsága sérthetetlen – de az örök emberi értékek és egy nemzet becsülete, jóérzése is.

És nemcsak az egyes emberek, de a kiemelkedő, rendkívüli egyéniségek jó hírét is védeni kell. Ha kell, igen erőteljesen.

Hogy ilyet nem lehetne tenni? Ugyan. Csak meg kéne találni a módját. Ahogyan ők is nagyon jól megtalálták, mondjuk, 1994 és 1998 között. (Igaz, segítettek is nekik, de sebaj.)

És ne minősítsük csak jelenségnek mindezt. Éppen ez a jelenségben – a lényeg. Hogy célkeresztbe vesznek mindent és mindenkit, ha éppen úgy adódik. Ezért kellene sokkal jobban odafigyelni az ilyesmikre.

Piedone persze nem sokat teketóriázott. Odacsapott, igen erőteljesen. Ám ki állítja, hogy jelképesen ne lehetne követni, nyitottság és demokrácia ide vagy oda? Igaz, szegény jó signore Pedersoli már egy másik dimenzióból mosolyog ránk – derék társa, a nem kevésbé kemény öklű és igen találékony, kék szemű Mario Girotti úr – aki Terence Hill néven is ismert – viszont még itt van köztünk.

Javasolnék vele egy kis konzultációt.