Pénzuralom és pénzurak

Semmi kétség, életünk szinte minden mozzanatára hatással van a pénz, és ha nem áll rendelkezésünkre az élet normális, megszokott mederben tartásához szükséges összeg, bajba kerülhetünk, romlik az életminőségünk, beleértve azt is, hogy hamarabb betegszünk meg. Először lelki bajaink keletkeznek, majd a bajok átterjednek a test gyötrésére.

A pénz ilyen roppant jelentősége ellenére az átlagpolgár vajmi keveset tud annak az életére gyakorolt hatásairól, leginkább akkor észleli azokat, amikor már nagy a baj. Arról végképpen nincs fogalma, hogy a társadalmakat ilyen mértékben alakító pénz milyen vezérlés alatt áll, azaz a szálak hol futnak össze, kik és miként mozgatják azokat. A kérdés legfeljebb válságok idején merül fel, de a lényeg a nagyközönség számára értelmezhető módon akkor is válasz nélkül marad. Legfeljebb annyi szűrődik át a pénzt körülvevő titokzatosság ködén, hogy válságok mindig is voltak és lesznek, és tömegesen döntik romba az emberek mindennapjait. A válságok az influenzajárványokhoz hasonlíthatók – hiszen az influenza is rendszeresen visszatérő jelenség –, noha lényeges a különbség is, hiszen az influenza ellen van védőoltás, de a válság ellen még semmi hatékonyat nem találtak ki.

Az emberiség történetében nem volt mindig a maihoz hasonlítható alávetettség és függőség a pénztől.
A történelem eddig lényegesen hosszabb szakasza úgy zajlott, hogy a pénz igénybevételére nem alap-, hanem kiegészítő jelleggel került sor. A mindennapi élet a tevékenységek egyszerű cseréi keretében zajlott, vagy még cserékre sem volt szükség, mert a szükségletek döntő hányadát saját rezsiben lehetett kielégíteni. Pénzre csak ritkaságszámba menő dolgok megszerzéséhez volt szükség, vagy az állam szedett pénzt az állami funkciók fedezésére. Maga a pénz is a cseréből nőtt ki, eredetileg olyan különleges cserecikk volt, amely maga is jól körülhatárolható értékkel bírt, hiszen előállítására ugyanúgy munkát kellett fordítani, mint bármelyik árucikkére.

A pénzemberek a pénznek azt a hatalom gyakorlására alkalmas tulajdonságát, amely a szükségleteket fedező tevékenységek közvetítéséből fakad, hamar felfedezték és monopolizálták. A pénzközvetítők szinte mindent tudtak azokról, akik között a pénz segítségével közvetítettek, de azok jószerivel semmit nem tudtak egymásról. Ha tudtak volna, nem lett volna szükség a közvetítésre. A közvetítő – aki a távoli vidékeket és később már más földrészeket is bejárt – éppen ezt a tudását használta fel arra, hogy egyre több pénzre tegyen szert, és egyre több közvetítést hajthasson végre. A pénz urai akkoriban még jórészt személyükben is ismertek voltak, ha baj érte volna őket, a nagy ügyfeleik az uralkodók köpenye mögé bújhattak, mi több, időnként éppen a pénz okán diktáltak is nekik, háborúkat kezdeményezhettek érdekeik szerint (Fuggerek, Mediciek stb.). Szükségből a pénzurak még hatalmi pozíciókat is elfoglaltak, ha kellett, a pápai trónt is (Mediciek).

A pénzuraknak az uralkodókkal tényleges egyenrangúvá válása a központi bankok létrehozásával következett be. Itt is üzlet köttetett, a kijelölt központi bankár pénzt biztosított az uralkodónak, ő pedig különleges jogosítványokkal fizetett a bankárnak. Ettől kezdve csak a felhatalmazott bankárnak volt joga pénzhelyettesítőt (bankót) forgalomba hozni, és azon sokat keresni. A kvázi társszuverén helyzet (jegybankár és uralkodó) nem sokáig volt túlzottan ínyére a bankárnak, szabadulni akart tőle hol véresen, hol békésen. Svédországban az uralkodó pénzügyeit békésen (parlamenti keretek között) elválasztották az állam pénzügyeitől, Angliában pedig hóhérbárd alá került a király. Amikor fél évszázad múlva ismét királyuk lett az angoloknak, a valóságos hatalmat már a bank (Bank of England) gyakorolta. Az állam – élén a királlyal – pedig teljesítette a pénzuraktól érkező megrendeléseket, oda küldte a hadsereget, ahol a pénz urainak gazdasági érdekei voltak.

A pénz urai még ezzel a helyzettel sem lehettek teljesen elégedettek. Időről időre felléptek ugyanis olyan államalakulatok, amelyek figyelmen kívül hagyták a pénztől jövő intelmeket, vagy nem akarták megfizetni a kölcsönök árát.

Napóleon például rájött, hogy a jegybankkunsztot ő is meg tudja csinálni. Meg is alapította 1804-ben a Banque de France-t a Franciaországból korábban vallási okokból elűzött módos hugenottákkal, akik pénzt biztosítottak számára, ő pedig cserébe sok pénzt érő jogosítványokat adott nekik. Valószínű, hogy tapasztalatait a Harmadik Birodalom vezetői is szorgalmasan tanulmányozták, amikor a birodalmi márkát az első világháború utáni hosszas vergődés után bel- és külföldön is elfogadottá tették.

A társszuverenitásból fakadó viszályok azzal sem szűntek meg, hogy a tényleges hatalommal bíró monarchiákat a névleges hatalommal bíró monarchiák és a köztársasági formák váltották fel. A pénzuralkodók a történelem kerekének ilyetén forgatásában is aktív szerepet vállaltak, és ezzel nem kevés ellenszenvet váltottak ki. Európában sikerrel bontották meg a tradicionális államrendet képviselő Szent Szövetséget. Oroszország, miután az akkorra már régóta pénzuralmi két ország (Franciaország és Anglia) segítségével döntő vereséget mért a törökökre, a pénzurak ölébe zuhant. Biztonsági szempontjaik ez idő tájt azt sugallták nekik, hogy a pénzt tegyék valamifajta eleve elrendeltetett és független médiummá, miközben ők, a valóságos mozgatóerők, láthatatlanná válnak. A válságokról alkotott kollektív tudat, amely szerint válságok mindig is voltak és lesznek, azt sugallja, hogy ez az ötlet kiválóan bevált.

Így került sor az első világháború előtt közvetlenül, 1913-ban a máig ismeretlen magántulajdonosok által tulajdonolt Federal Reserve létrehozására az Egyesült Államokban. Még a cég elnevezése is félrevezetően rejtélyes. Mitől szövetségi (federal), ami magántulajdonban van? Az amerikai állam szövetségi, a szövetséges tagállamokból áll össze.

Az alapítás óta eltelt több mint egy évszázad az így elszemélytelenedett pénzuralom világméretű megszilárdulásáról szólt. A nemzeti valuták szabad átválthatóságának megteremtése kevésbé tette lehetővé az érintett országok gazdálkodóinak szabad világpiaci mozgását, inkább azt a célt szolgálta, hogy a pénzurak a „szuverén” államokba be- és onnét kimozgatott pénztömegekkel nekik tetsző politikát folytassanak. Időközben (1971–73) megszabadultak a klasszikus rendszer utolsó korlátaitól is, a világpénz (dollár) még névleges, aranyra történő átváltási kötelezettségétől, valamint a rögzített árfolyamoktól. Bármilyen jó szándékkal is indult a közös európai pénz gründolása, a pénzurak itt is túljártak a jó szándékú alapítók eszén, 2008–2009 táján a saját érdekeltségi körükbe tartozó „európai” bankokat, amelyek spekulatív üzleteikkel élen jártak a válság okozásában, nem az Európai Központi Bank (ECB) segítette ki eurómilliárdokkal, hanem éppen a Federal Reserve. Akkor ki is a pénz ura Európában? Vajon az ismert személyiségű ECB-elnök, Mario Draghi vagy az ismeretlen arcok a tenger túlsó oldalán?

Itt tartunk ma. A kérdés, hogy miként lehet megszabadulni a pénzuralom arctalanságától, ha lehet egyáltalán. Vagy el kell ezt fogadni, mint a megváltoztathatatlant? Visszaállítható-e újra a pénzzel kapcsolatos személyes felelősség? Nyakon csíphetők-e azok, akik a válságokat legyártják, és azokból gazdagodnak, újabb és újabb hatalmas jövedelmeket és vagyonokat szereznek?