Vélemény és vita
Parttalanul
Álláspont. Az egyre több pontban megfogalmazott elvárásoknak eleget téve a kormánynak gyakorlatilag vissza kellene állnia a 2010-es startvonalhoz
Bármilyen aktívak is az online térben a minden ellen bármikor tiltakozó, alkalomszerűen új és új mozgalomnév alatt felbukkanó, hivatásszerűen demonstrációt szervező civiljeink, kormányzatot elsöprő pedagóguslázadást, tömegtüntetéseket vizionálni, hát, ehhez elég nagy fantáziára van szükség. A szerdai országos akcióban összesen néhány ezren vettek részt, pedig a már említett, norvég alapon ténykedő civileken kívül odatette magát öt pedagógus-szakszervezet és az összes ellenzéki párt.
Ez azonban nem jelenti, hogy a pedagógusoknak ne lenne okuk panaszra, csak mintha a hangadóik saját magukat is túl akarnák licitálni követeléseikkel, ez pedig egy bizonyos szint után már nem tűnik ésszerűnek. Szakmainak és hitelesnek pedig végképp nem. Az egyre több pontban megfogalmazott elvárásoknak eleget téve a kormánynak gyakorlatilag vissza kellene állnia a 2010-es startvonalhoz, oda, ahol az iskolák nagy részét az önkormányzatok hitelből működtették, és a tanári fizetések a béka hátsója alatt helyezkedtek el. Kizárt dolog, hogy a pedagógusok valóban ezt akarnák.
Viszont a gyűlölt tanfelügyeleti és önértékelési rendszerrel kapcsolatban nemrég jelentős változásokról született döntés. Így például az önértékelést nem kettő, hanem ötévente kell elvégezni, nem kötelező kikérni a szülők és a diákok véleményét, továbbá nem kell önértékelési csoportot alakítani – miután hónapokig gúnyolódott mindenki a „PÖCS”-ökön. De a legfontosabb, hogy azoknak a pedagógusoknak, akik átestek a minősítési eljáráson, három évig nem kell tanfelügyelettől tartaniuk, így kilencezer ellenőrzés marad el. A lefolytatott eljárásoknál viszont a korábbinál egyszerűbb kérdőíveket és jegyzőkönyveket lehet használni.
A tanárok persze jobban örülnének a tanfelügyelet teljes megszüntetésének, ám a szülők többsége – a néha megdöbbentően felkészületlen vagy éppen a pályára teljesen alkalmatlannak tűnő pedagógusokat látva – talán nem bánja a több évtizedes szünet után újra elindult külső szakértői ellenőrzéseket. Amelyeknek egyébként csak kirívó esetben lehet szankciójuk, a hiányosságokat inkább tanácsadással, képzéssel pótolják.
Az elégedetlenség másik fő oka a Klik nem éppen olajozott működése. Az intézményfenntartó felszámolása azonban nem oldaná meg azt a problémát, hogy nincs elég pénz a rendszerben, csupán az anyagi gondok visszakerülnének az önkormányzatokhoz. Ha viszont rugalmasabbá válik a Klik, például azáltal, hogy – amint már bejelentették – egyes hatáskörök helyi szintre, a tankerületekhez kerülnek, valamint végre-valahára tényleg megkapják az egy éve megígért kincstári kártyát az igazgatók, akkor sokat javulhat a helyzet. Fogja a diri a kártyát, megy és megveszi a három doboz krétát vagy az öt darab izzót, amire most esetenként hónapokat kell várni. Közbevetőleg: egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nagy szervezetben a beszerzések lassúak legyenek, gondoljunk például az ismert gyorsétteremláncra, ahol ugyebár sosem fordul elő, hogy nem tudnak hamburgert adni amiatt, hogy fél éve megrendelték a húspogácsát, de még nem futott át a rendszeren a kérelem.
Míg az eddigiek elsősorban a pedagógustársadalom számára lényeges kérdések, egy harmadik követelés legalább annyira tartozik a szülőkre is, ez pedig a „radikális tananyagcsökkentés”. A tavalyi év egyik oktatási slágertémája volt a kilenc évfolyamos általános iskola mint a tananyag egy évre jutó mennyiségét mérséklő eszköz, de a „radikális” változtatást igénylők hangja most jött meg igazán. Korszerűnek szánt gondolat, hogy a fiataloknak ma már nem az eddigi alaptudásra van szükségük, hanem ehelyett informatikai, nyelvi, pénzügyi ismeretekre, és tulajdonképpen az avítt tantárgyakat – mint például a történelem vagy az irodalom – el is lehetne hagyni a közoktatásból. Ezen elképzelés szerint kizárólag olyasmit kellene tanítani, amit biztosan használnak majd a diákok későbbi életükben.
Nagy szerencse, hogy nem a humán platformos srácok döntik el, tanuljanak-e verseket gyermekeink az iskolában, vagy hogy elsajátítsák-e a négy alapműveletet. Ha rajtuk múlna, valószínűleg nem számítana, hogy a diákok megtalálják-e a kontinenseket a földgömbön, és sejtik-e, hogyan épül fel a testünk. Mindegy lenne, ha a nyolcadikos két perc alatt futja le a hatvan métert, nem hallott még Kodályról, és azt hiszi, a rombusz egy jármű. Mert ez mind lényegtelen, ha ismeri a tőzsde működését és össze tud állítani egy prezentációt…
Sorolhatnánk még, az oktatással kapcsolatban mindenkinek vannak ötletei, ez érthető. A magukat szakmainak tartó érdekvédő szervezeteknek azonban talán az is lenne a dolguk, hogy a brainstormingot valamiféle reális mederben tartsák. Csakhogy nem ezt teszik. Kár. Ismét eljátszottak egy esélyt arra, hogy bizonyítsák, jók valamire.
Ez azonban nem jelenti, hogy a pedagógusoknak ne lenne okuk panaszra, csak mintha a hangadóik saját magukat is túl akarnák licitálni követeléseikkel, ez pedig egy bizonyos szint után már nem tűnik ésszerűnek. Szakmainak és hitelesnek pedig végképp nem. Az egyre több pontban megfogalmazott elvárásoknak eleget téve a kormánynak gyakorlatilag vissza kellene állnia a 2010-es startvonalhoz, oda, ahol az iskolák nagy részét az önkormányzatok hitelből működtették, és a tanári fizetések a béka hátsója alatt helyezkedtek el. Kizárt dolog, hogy a pedagógusok valóban ezt akarnák.
Viszont a gyűlölt tanfelügyeleti és önértékelési rendszerrel kapcsolatban nemrég jelentős változásokról született döntés. Így például az önértékelést nem kettő, hanem ötévente kell elvégezni, nem kötelező kikérni a szülők és a diákok véleményét, továbbá nem kell önértékelési csoportot alakítani – miután hónapokig gúnyolódott mindenki a „PÖCS”-ökön. De a legfontosabb, hogy azoknak a pedagógusoknak, akik átestek a minősítési eljáráson, három évig nem kell tanfelügyelettől tartaniuk, így kilencezer ellenőrzés marad el. A lefolytatott eljárásoknál viszont a korábbinál egyszerűbb kérdőíveket és jegyzőkönyveket lehet használni.
A tanárok persze jobban örülnének a tanfelügyelet teljes megszüntetésének, ám a szülők többsége – a néha megdöbbentően felkészületlen vagy éppen a pályára teljesen alkalmatlannak tűnő pedagógusokat látva – talán nem bánja a több évtizedes szünet után újra elindult külső szakértői ellenőrzéseket. Amelyeknek egyébként csak kirívó esetben lehet szankciójuk, a hiányosságokat inkább tanácsadással, képzéssel pótolják.
Az elégedetlenség másik fő oka a Klik nem éppen olajozott működése. Az intézményfenntartó felszámolása azonban nem oldaná meg azt a problémát, hogy nincs elég pénz a rendszerben, csupán az anyagi gondok visszakerülnének az önkormányzatokhoz. Ha viszont rugalmasabbá válik a Klik, például azáltal, hogy – amint már bejelentették – egyes hatáskörök helyi szintre, a tankerületekhez kerülnek, valamint végre-valahára tényleg megkapják az egy éve megígért kincstári kártyát az igazgatók, akkor sokat javulhat a helyzet. Fogja a diri a kártyát, megy és megveszi a három doboz krétát vagy az öt darab izzót, amire most esetenként hónapokat kell várni. Közbevetőleg: egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nagy szervezetben a beszerzések lassúak legyenek, gondoljunk például az ismert gyorsétteremláncra, ahol ugyebár sosem fordul elő, hogy nem tudnak hamburgert adni amiatt, hogy fél éve megrendelték a húspogácsát, de még nem futott át a rendszeren a kérelem.
Míg az eddigiek elsősorban a pedagógustársadalom számára lényeges kérdések, egy harmadik követelés legalább annyira tartozik a szülőkre is, ez pedig a „radikális tananyagcsökkentés”. A tavalyi év egyik oktatási slágertémája volt a kilenc évfolyamos általános iskola mint a tananyag egy évre jutó mennyiségét mérséklő eszköz, de a „radikális” változtatást igénylők hangja most jött meg igazán. Korszerűnek szánt gondolat, hogy a fiataloknak ma már nem az eddigi alaptudásra van szükségük, hanem ehelyett informatikai, nyelvi, pénzügyi ismeretekre, és tulajdonképpen az avítt tantárgyakat – mint például a történelem vagy az irodalom – el is lehetne hagyni a közoktatásból. Ezen elképzelés szerint kizárólag olyasmit kellene tanítani, amit biztosan használnak majd a diákok későbbi életükben.
Nagy szerencse, hogy nem a humán platformos srácok döntik el, tanuljanak-e verseket gyermekeink az iskolában, vagy hogy elsajátítsák-e a négy alapműveletet. Ha rajtuk múlna, valószínűleg nem számítana, hogy a diákok megtalálják-e a kontinenseket a földgömbön, és sejtik-e, hogyan épül fel a testünk. Mindegy lenne, ha a nyolcadikos két perc alatt futja le a hatvan métert, nem hallott még Kodályról, és azt hiszi, a rombusz egy jármű. Mert ez mind lényegtelen, ha ismeri a tőzsde működését és össze tud állítani egy prezentációt…
Sorolhatnánk még, az oktatással kapcsolatban mindenkinek vannak ötletei, ez érthető. A magukat szakmainak tartó érdekvédő szervezeteknek azonban talán az is lenne a dolguk, hogy a brainstormingot valamiféle reális mederben tartsák. Csakhogy nem ezt teszik. Kár. Ismét eljátszottak egy esélyt arra, hogy bizonyítsák, jók valamire.