Vélemény és vita
Párizsra vessétek…
Párizs az elmúlt több mint kétszáz év során már számos alkalommal volt látványos társadalmi konfliktusok színtere
Ezek közül a 1789-es „nagy” francia forradalom, az 1830-as és az 1848-as újabb forradalmi hullám, a Párizsi Kommün néven ismert 1870-es lázadás, majd az 1968-as polgárháború volt „optikailag” legalábbis a legmaradandóbb élmény a franciák és rajtuk keresztül az egész világ számára. A látványtechnikai felszín hamis díszletvilága alatt azonban mindig valami egész más ment végbe, és nem az, amit az uralkodó világmagyarázatok tanítanak. A nyugatias modernitás, ami a 19. század óta viseli a kapitalizmus nevet, a látszat ellenére nemcsak hogy nem szerves fejlődés eredménye, hanem egy olyan történelmi erőszakstruktúra produktuma, amely az immunreakciók számos formáját provokálta s provokálja ki mindenütt a világon. Azért mindenütt a világon, mert ezt a társadalomszerveződési modellt a modern Nyugat mint univerzális civilizációt próbálja a világra kényszeríteni. Ám a kapitalizmus olyan módon és mértékben rombolja le az emberi létezés külső és belső természetét, ami egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy az emberiség vagy kiszabadul ebből az önmagának állított csapdából, vagy e csapdában leli majd halálát.
Ma nincs egyetlen olyan narratíva sem, amely képes lenne akárcsak felvázolni is az e csapdából való kikeveredés történelmi forgatókönyveit, ám az egyre sűrűbb és egyre brutálisabb konfliktusok, amelyek most már a globális kapitalizmus leggazdagabb belső tereit is elérni látszanak, azt jelzik, hogy az idő sürget. A „nagy” francia forradalomtól a napjainkban zajló polgárháborús helyzetig húzódó imént említett megmozdulások mögött valójában a legnagyobb tőkestruktúrák belső konfliktusai húzódnak meg, amelyek során a vesztes többség éppen legelégedetlenebb csoportjainak indulatait használják fegyverként. A legmélyebb történelmi ok azonban mindig ugyanaz – a külső és a belső természet végzetes deficitek felé hajszolása. Szimbolikus, hogy a mostani zavargások közvetlen indítékát az üzemanyagárak környezetvédelmi adóval való megterhelése, illetve az ezzel kapcsolatos áremelkedések jelentették. Vagyis a meghatározó tőkestruktúrák az „externáliaként” a külső természetre („környezet”) hárított költségek fedezetét az emberi belső természetre („emberi tőke”) próbálják áthárítani. Evidenciaként kezelve azt, hogy a profit „érinthetetlen”, hiszen minden, a tőketulajdonosokra áthárított teher a „versenyképesség” romlását hozná magával.
A második világháború utáni hetven év első felében a francia társadalom munkaerő-tulajdonosokból álló többsége példátlanul erős érdekvédelmi szervezeti-intézményi hálót épített ki. A tőketulajdonosokkal fennálló egyezség lényege hasonlított arra, amit Roosevelt amerikai elnök New Dealként fogadtatott el 1933-ban, vagyis, hogy a meghatározó tőkestruktúrák a munkaerő komplex társadalmi újratermelési folyamatát nem egyszerűen profitcsökkentő tényezőként, hanem az emberi tőkébe való befektetésként értelmezik, ami hosszú távon valójában nem csökkenti, hanem növeli a tőketulajdonosok jövedelmeit. Ez az egyezség azonban, akárcsak Amerikában és Nyugat-Európa más országaiban, Franciaországban is fokozatosan szétesett. A technológiai és a globális pénzhatalmi átrendeződések nyomán a tőke mozgástere rohamosan tágult, így a munkaerő-tulajdonosok alkuereje Franciaországban is szétporladt. Az ebből adódó, folyamatosan növekvő feszültségeket tovább növelte, hogy a stagnáló reálbérek mellett a „kiegyenlítést” szolgáló szociális transzferek egyre nagyobb hányadát a rohamosan növekvő számú (a volt francia gyarmatokról beözönlő) migránsok kapták. Az „alsó középosztályként” említett valaha létezett klasszikus „munkásosztály” alkuereje így olyan végzetes satuba került, amelynek egyik „pofáját” az egyre gátlástalanabb tőkestruktúrák jelentették, a másikat pedig a riválisként tételezett migránsok.
Amit most látunk, az a magát (nem alaptalanul) elárultnak, kifosztottnak érző alsó középosztály elkeseredett lázadása, amely konkrét ügyhöz kapcsolódik ugyan, de ez már csak az utolsó csepp volt a „keserű pohárban”. Az a szikra, amely a szó szoros értelmében lángba borította Franciaországot. Ami igazán megrendítő, hogy minden jel szerint a francia társadalom többsége jogosnak érzi a lázadást, és többé-kevésbé támogatja azt, ám jelenleg nincs egyetlen olyan szerveződés sem, amely adekvát elbeszélési móddal és ehhez illeszkedő cselekvési stratégiával rendelkezne a megoldást illetően. Ez már csak azért sem értelmezhető, mert akárcsak Amerikában vagy Nyugat-Európa más országaiban „halmazati büntetésként” hullik vissza a hagyományos politikai elitcsoportokra az, hogy a globális szuperstruktúra cinikus kiszolgálásán kívül semmilyen elképzelésük nem volt – és ma sincs – arról, hogy a magát joggal kifosztottnak érző vesztes többség helyzetét hogyan kezelje. Macron személye pedig valójában egy „legyártott” konstrukció, amit azért hoztak létre, hogy a meghatározó tőkestruktúrák minden deficitjét úgy hárítsa át az eddig is vesztes többségre, hogy az ezt ne is észlelje.
E kísérlet most látványosan megbukik. Az elkényelmesedett elitek bukása nyomán kialakult rendkívül veszélyes vákuumban kellene létrehozni a helyzetet rövid távon kezelni, majd hosszú távon megoldani képes politikai struktúrát, ami ma még elképzelhetetlennek látszik. A permanens hideg polgárháború a jelek szerint hosszú időn át lesz Európa alapértelmezett létmódja.
Ma nincs egyetlen olyan narratíva sem, amely képes lenne akárcsak felvázolni is az e csapdából való kikeveredés történelmi forgatókönyveit, ám az egyre sűrűbb és egyre brutálisabb konfliktusok, amelyek most már a globális kapitalizmus leggazdagabb belső tereit is elérni látszanak, azt jelzik, hogy az idő sürget. A „nagy” francia forradalomtól a napjainkban zajló polgárháborús helyzetig húzódó imént említett megmozdulások mögött valójában a legnagyobb tőkestruktúrák belső konfliktusai húzódnak meg, amelyek során a vesztes többség éppen legelégedetlenebb csoportjainak indulatait használják fegyverként. A legmélyebb történelmi ok azonban mindig ugyanaz – a külső és a belső természet végzetes deficitek felé hajszolása. Szimbolikus, hogy a mostani zavargások közvetlen indítékát az üzemanyagárak környezetvédelmi adóval való megterhelése, illetve az ezzel kapcsolatos áremelkedések jelentették. Vagyis a meghatározó tőkestruktúrák az „externáliaként” a külső természetre („környezet”) hárított költségek fedezetét az emberi belső természetre („emberi tőke”) próbálják áthárítani. Evidenciaként kezelve azt, hogy a profit „érinthetetlen”, hiszen minden, a tőketulajdonosokra áthárított teher a „versenyképesség” romlását hozná magával.
A második világháború utáni hetven év első felében a francia társadalom munkaerő-tulajdonosokból álló többsége példátlanul erős érdekvédelmi szervezeti-intézményi hálót épített ki. A tőketulajdonosokkal fennálló egyezség lényege hasonlított arra, amit Roosevelt amerikai elnök New Dealként fogadtatott el 1933-ban, vagyis, hogy a meghatározó tőkestruktúrák a munkaerő komplex társadalmi újratermelési folyamatát nem egyszerűen profitcsökkentő tényezőként, hanem az emberi tőkébe való befektetésként értelmezik, ami hosszú távon valójában nem csökkenti, hanem növeli a tőketulajdonosok jövedelmeit. Ez az egyezség azonban, akárcsak Amerikában és Nyugat-Európa más országaiban, Franciaországban is fokozatosan szétesett. A technológiai és a globális pénzhatalmi átrendeződések nyomán a tőke mozgástere rohamosan tágult, így a munkaerő-tulajdonosok alkuereje Franciaországban is szétporladt. Az ebből adódó, folyamatosan növekvő feszültségeket tovább növelte, hogy a stagnáló reálbérek mellett a „kiegyenlítést” szolgáló szociális transzferek egyre nagyobb hányadát a rohamosan növekvő számú (a volt francia gyarmatokról beözönlő) migránsok kapták. Az „alsó középosztályként” említett valaha létezett klasszikus „munkásosztály” alkuereje így olyan végzetes satuba került, amelynek egyik „pofáját” az egyre gátlástalanabb tőkestruktúrák jelentették, a másikat pedig a riválisként tételezett migránsok.
Amit most látunk, az a magát (nem alaptalanul) elárultnak, kifosztottnak érző alsó középosztály elkeseredett lázadása, amely konkrét ügyhöz kapcsolódik ugyan, de ez már csak az utolsó csepp volt a „keserű pohárban”. Az a szikra, amely a szó szoros értelmében lángba borította Franciaországot. Ami igazán megrendítő, hogy minden jel szerint a francia társadalom többsége jogosnak érzi a lázadást, és többé-kevésbé támogatja azt, ám jelenleg nincs egyetlen olyan szerveződés sem, amely adekvát elbeszélési móddal és ehhez illeszkedő cselekvési stratégiával rendelkezne a megoldást illetően. Ez már csak azért sem értelmezhető, mert akárcsak Amerikában vagy Nyugat-Európa más országaiban „halmazati büntetésként” hullik vissza a hagyományos politikai elitcsoportokra az, hogy a globális szuperstruktúra cinikus kiszolgálásán kívül semmilyen elképzelésük nem volt – és ma sincs – arról, hogy a magát joggal kifosztottnak érző vesztes többség helyzetét hogyan kezelje. Macron személye pedig valójában egy „legyártott” konstrukció, amit azért hoztak létre, hogy a meghatározó tőkestruktúrák minden deficitjét úgy hárítsa át az eddig is vesztes többségre, hogy az ezt ne is észlelje.
E kísérlet most látványosan megbukik. Az elkényelmesedett elitek bukása nyomán kialakult rendkívül veszélyes vákuumban kellene létrehozni a helyzetet rövid távon kezelni, majd hosszú távon megoldani képes politikai struktúrát, ami ma még elképzelhetetlennek látszik. A permanens hideg polgárháború a jelek szerint hosszú időn át lesz Európa alapértelmezett létmódja.