Paragrafusok

Lassan negyedszázada, hogy könyvet írtam a korai Kádár-korszak minden valószínűség szerint legundorítóbb figurájáról: életem második, A hóhér vigyorog című kötetének elkészültekor nagy naivul persze azt hittem – 1990 őszén jártunk –, hogy majd Marosán György esetében (is) eljő az igazság pillanata: annak rendje-módja szerint elszámoltatják, bíróság elé állítják és a megfelelő paragrafus alapján elítélik. A nyomaték kedvéért még idéztem is az ekkor hatályos büntető törvénykönyvből a „hazaárulás” definícióját: „az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Népköztársaság függetlenségét, területi épségét, politikai, gazdasági, honvédelmi vagy más hasonló fontos érdekeit sértse… bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A büntetés, tegyük hozzá, anno lehetett akár életfogytiglani börtön vagy halál is, ha a hazaárulást „a.) súlyos hátrányt okozva, b.) állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával követik el.”

Most, amikor olvasom, hogy Lá­zár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter beszámolt a sajtónak arról, hogy az Információs Hivatal feltérképezte mindazokat az érdekcsoportokat, melyek tagjai már huzamosabb ideje mindenféle úton-módon igyekeznek Magyarországot külföldön lejáratni – tegyük hozzá: szüntelenül, unos-untalan mocskolva, „mószerolva” hazájukat –, arra gondolok: lám, hát ezt is megértük… Ha immáron megbízható módon fel vannak térképezve (jóllehet eddig is sejthettük, kik ők és mit akarnak), akkor már csak egyetlen dolog maradhat hátra: felelősségre vonni és annak rendje-módja szerint – újfent a megfelelő paragrafus alapján – megbüntetni őket.

Ám kiderül: naiv vagyok, már megint. (Még mindig.) Arra gondoltam, hogy amint a két világháború között nagyon is valóságosan létezett a büntetőjogban ez a kategória: nemzetgyalázás – meglehetősen egyértelmű jelentéstartalommal és nyilvánvaló erkölcsi-büntetőjogi következtetésekkel –, akkor, lám, e minta alapján…

Ó, sancta simplicitas, ó szent együgyűség, mondhatnánk Husz Jánossal, közvetlenül a mi képletes máglyánk – igazságérzetünk maradványainak – meggyújtása előtt… Mint arról kedves idős barátom és intézeti kollégám, az egyik legkitűnőbb magyar jogi szakember, Kahler Frigyes felvilágosított: midőn a rendszerváltás hajnalán becsületes magyar jogászok kezdeményezték a nemzetgyalázás újbóli büntetőjogi bevezetését, a mindenható Alkotmánybíróság legelső teendőinek egyike volt, hogy ezt a próbálkozást lesöpörje az asztalról. És a hazaárulás váltig létező kategóriája, vetem közbe. Az az idegen hatalmak érdekében végzett tevékenységre vonatkozik, jelen esetben ez – ismerős – „közvetlenül nem bizonyítható”, tehát a nemzetgyalázás nem létező büntetőjogi fogalma és a hazaárulás értelmezhetetlensége miatt semmiféle eljárás nem alkalmazható, kvázi a magyargyalázás, a haza szüntelen lejáratása-szidalmazása-mószerolása szankcionálhatatlan, az elkövetők büntetlensége teljes és tökéletes, meglehet, az idők végezetéig, a mindenható EU-s tolerancia és politikai korrektség jegyében, ámen.

Bejelenteni persze lehet. Meg idézni is. Például hogy mi a hazaárulás ún. minősített tényállása. „E minősítést megalapozhatja a diplomáciai kapcsolatokban beálló – akár időleges – zavar, a Magyar Népköztársaság nemzetközi tekintélyének sérelme, vagy hazánkkal szemben politikai, gazdasági vagy bárminő más hátrányos megkülönböztetés, illetőleg ilyen intézkedések alkalmazása.”
És ez még az 1981-es büntetőjog-könyvből való.