Vélemény és vita

Páneurópa

A páneurópai mozgalom nem egy eleve elveszett ügy, de rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg

Az Európai Unió jelenlegi bajainak orvoslása érdekében nem árt visszatérni a gyökerekhez, oda, ahonnan Európa egyesítésének gondolata – legalábbis a huszadik században – elindult és ez nem más, mint Richard Coudenhove-Kalergi 1923-ban, tehát kissé kevesebb mint egy évszázada kiadott könyve, amely a Páneurópa címet viselte. Mostanában Kalergit mint a jelenlegi föderalista elképzelések előfutárát emlegetik, ami annyiban igaz is, hogy az említett könyvében, amelynek megjelenése a páneurópai mozgalom kezdetét jelenti, Kalergi is egyesült Európáról, európai föderációról, európai egyesült államokról beszél, de könyvét elolvasva világosan látszik, hogy gondolkodását egy világ választja el a Juncker–Verhofstadt–Sargentini által képviselt gondolkodástól.

A szerzőt mindenekelőtt az motiválta, hogy világosan látta: az első világháborút lezáró békeszerződések oly mértékben átgondolatlanok, és ellenére vannak a józan észnek, hogy szinte biztosan egy következő háborúhoz fognak vezetni, amely majd úgy aránylik az elsőhöz, ahogy a porosz–francia háború az első világháborúhoz: minden addigi képzeletet felül fog múlni az öldöklés. (A porosz–francia háború áldozatainak száma kétszázhatvanezer halott és sebesült, az első világháborúé tíz-, a másodiké ötvenmillió.)

Kalergi Magyarországot is említette, mint amellyel leginkább elbánt a békeszerződés, kielégítve a környező országok valamennyi követelését. Mivel a határok megváltoztatását lehetetlennek gondolta, a háborút egy olyan föderatív Európa létrehozásával javasolta elkerülni, amelyben a határok lényegében eltűnnek és megoldódnak a békeszerződéssel létrehozott gazdasági és nemzetiségi problémák. Ezen túlmenően az is motiválta, hogy olyan Európát akart, amely egyaránt meg tudja magát védeni az oroszok nyugatra nyomulásától és az Egyesült Államok befolyásától. Vagyis egy szuverén Európát képzelt el, amelynek egyesített piacán felnőhetnek azok a vállalatok, amelyek azután versenyképesek lehetnek az Egyesült Államok trösztjeivel. Kalergi könyvében bő teret szánt az európai és a nemzeti identitás összetevői elemzésének. Mindenekelőtt megkülönböztet négy kultúrát, a kínait, az indiait, az iszlámot és az európait, kihangsúlyozva, hogy ezek számos jellegzetességben eltérnek egymástól. Az európai kultúrát az antikvitásból és a kereszténységből vezeti le, tehát görög–keresztény kultúráról beszél, ami sokkal pontosabb eredetmegjelölés, mint amit e helyett a mai vitákban általában használni szoktak. Külön fejezetet szentel a nemzeti identitásnak, számos példát hoz fel arra, hogy Európa kevert lakosságú, az identitásban nem a vérség számít, hiszen számos elismert nagy ember vérségileg nem abból a népből származott, amelynek nagyja lett: a nagy német/porosz filozófus sem volt vérségileg német, Napóleon nem volt francia, és Petőfit is említi, mint szláv eredetűt.

A nemzet a szellem, a lélek birodalma, mondja, és a nemzetek tehetséges népek és nagy vezetőik kölcsönhatása révén jönnek létre. Egy géniusz nép nélkül nem hoz létre kultúrát, egy nép nagy emberek nélkül nem alkot nemzetet. Az embereket egységbe eleinte közösen vallott legendák, dalok, közös vallási ideák fogják össze és végül a közös irodalom, ami a közös nyelvet feltételezi. Minden modern művészet Európában nemzeti, ennélfogva mindenki, aki tiszteletet érez a szellem iránt, tiszteletet kell érezzen a nemzeti ideák iránt is. De ha egyenként megvizsgáljuk az egyes országok nemzeti ideáinak, identitásainak összetevőit, megtaláljuk bennük a közös európait, ami csak ránk, az európai kultúrkörre jellemző. Kalergi a nemzethez ragaszkodást pozitívan ítéli meg, csak a vallási fanatizmust és a sovinizmust (más népek elnyomását, lekicsinylését) ítéli el.

Könyvének nagy részét az Európa körüli geopolitikai helyzet elemzése és annak előrejelzése teszi ki, például sokat ír az akár vörös, akár fehér formában megjelenő orosz veszélyről, arról, hogy az angol–amerikai kapcsolat végül erősebbnek fog bizonyulni, mint angol-európai kapcsolat, hogy potenciális veszélye van egy német–orosz összefogásnak, ami ellen Franciaország nem tud védekezni. Számos más európai törésvonallal foglalkozott még és szinte kísértetiesen látta előre a következő háború főbb erővonalait.

A könyv megírásával indult meg a páneurópai mozgalom, Kalergi számos neves európai politikai vezetőt és közéleti személyiséget győzött meg a célok helyességéről. A mozgalom első kongresszusát 1926-ban tartották Bécsben, ekkor létrehozták a Páneurópai Uniót, amelynek első elnökévé Kalergit választották. Kalergi ezt a posztot 1972-ben bekövetkezett haláláig töltötte be, őt Habsburg Ottó követte 2004-ig, majd Alain Terrenoire következett, aki ma is betölti ezt a posztot. Alain Terrenoire apja De Gaulle kabinetminisztere volt, ezért nem meglepő módon gaullista, vagyis az európai integrációt De Gaulle elképzelései szerint, a nemzetállamok konföderációja formájában képzeli el. Még egy sajátossága, hogy rokoni szálak fűzik Magyarországhoz, emiatt gyakran megfordul hazánkban.

A Páneurópai Uniónak huszonhét európai országban, közöttük hazánkban is vannak tagszervezetei, a hazai szervezet vezetője jelenleg Aba Béla grafikus, reklám- és arculattervező, az 1990-es első szabad választások alatt az MDF kampányának grafikusa. E szervezet tagjai is az eredeti MDF szellemi köréhez tartoztak, vagy legalábbis azt a szellemiséget képviselik. A páneurópai mozgalom egésze azonban e szempontból elég vegyes, országonként eltérő képet mutat, ami a jelenlegi uniós vezetésnek megfelelő globalista szemléletétől egészen a nemzetállami gaullista felfogásig változik.

Ezt a különbözőséget le lehetett mérni a szervezet múlt héten Bécsben rendezett konferenciáján is, ahol szlovén–osztrák szervezésben a Haus der Industrie dísztermében, egy hatalmas Ferenc József festmény alatt a meghívott vendégek Európa jövőjéről vitatkoztak. A vita legnagyobbrészt az euroszkepticizmus és a populizmus Európai Unió jövőjére gyakorolt hatása körül forgott, ahol az euroszkepticizmust úgy határozták meg, mint a nemzeti szuverenitás védelmét a további európai integrációval (vagyis a döntéshozatal további centralizációjával) szemben, a populizmust pedig úgy, mint a többségi akarat hangsúlyozását a hosszú távú stratégiai érdekekkel szemben. Mint a meghatározásokból látható mindkét fogalom eléggé elasztikus, mert, hogy mi maradjon nemzeti hatáskörben és mit legyen még tovább központosítva, az – országonként is nagyon – eltérően ítélhető meg. Még problematikusabb a populizmus meghatározása, hiszen szembe megy a demokrácia elvével, amely szerint a többségi akaratnak kell érvényesülnie. Ami pedig a hosszú távú stratégiai érdekeket illeti, ha az unió vezetésének, mondjuk az elmúlt két évtizedben, amely már elég hosszú időnek számít, lettek volna valaha is a közösség egészét szolgáló stratégiai elképzelései, akkor most nem kellene rettegniük a következő parlamenti választások és a Brexit következményei miatt.

Mint az várható volt, a legtöbb előadó és felszólaló az európai összefogás általános jelszavait hangoztatva hitet tett a populizmussal és euroszkepticizmussal szembeni harc mellett, és természetesen nem maradhatott el Oroszország kritikája sem, mint olyan államé, amely beavatkozik a közelgő uniós választásokba és terjeszkedésével fenyegeti Európát. Mivel Nógrádi György személyében volt magyar előadó is (ő elsősorban a migráció problémáiról beszélt), nem kerülhettük el a hetedik paragrafus, azaz a szavazati jog megvonása emlegetésével kapcsolatos szokásos támadásokat, amit az előadó a maga nyugodt módján vissza is utasított. Hasonló megjegyzések hangzottak el a lengyel előadás kapcsán is, ám a nyilvánvalóan liberális nézeteket valló hölgy – hazai elvbarátaitól eltérően – nem ítélte el a kormányát, hanem szépen megmagyarázta, hogy az állami médiából természetesen kormánypropaganda jön, de mindenki nézheti, hallgathatja az ellenkező nézeteket hangoztató médiát is.

Ami biztató lehet, hogy sokan felszólaltak a nemzeti kompetenciák védelmében is, például Markus Tschank, az osztrák parlament képviselője, aki több nemzetállami hatáskör megtartása mellett és általában a jövő forgatókönyveinek (utalás Juncker öt változatot tartalmazó fehér könyvére) közös megbeszélése mellett érvelt. Összességében a konferencia alapján úgy ítélhető meg, hogy a páneurópai mozgalom nem egy eleve elveszett ügy, de rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom