Padova

Triesztnél a vonatablak mögött hatalmasan, kéken nyílik ki az öböl, persze Velence felől érkezni jobb, mint arrafelé menni, legalábbis a tenger látványának szempontjából, de hiába tanulja meg egy idő után az ember az állomásokat, mint ahogy a Szentendrei HÉV vonalát, amelynek állomásait álmából felkeltve is felsorolja, csakúgy, mint a milánói metró belvárosi szakaszának állomásneveit – Loreto, Lima, P.ta Venezia és a világ legjobb sültkrumplis bódéja, Palestro, San Babila, Duomo, Cordusio, Caroli, Cadorna –, vagy a lisszaboni metró szívének oly kedves állomásait, különös tekintettel az Anjos, a Rossio, a Baixa-Chiado és a Cais do Sodré megállókra (az Arroios még mindig le van zárva), egyszóval hiába tudja, hogy Stazione di Portogruaro-Caor­le következik, hiába tudja, hogy ez már Veneto, nem tudja megmondani, mikor jött át a vonat Friuli–Venezia–Giulia határán, megnézni meg lusta a térképen.

A szakadó eső a vonat ablakán úgyis összemos mindent, az olaszhoz oly kevéssé hasonlító friuli dialektus felcsípett furcsa szavait, a velencei pályaudvarra való ismert, édes megérkezés ígéretét, az esős velencei délelőtt előzetes elképzelését és magát az eső örömét – Velence esőben és hóban a legszebb –, aztán belemosódik ebbe a délutáni Padova ígérete, valami újnak az ígérete, hiszen Padovában eddig mindig sütött a nap. Padova sehogy máshogy nem tud megjelenni a képzelet kivetítővásznán, mint borostyánsárga napsütésben, augusztusban vagy júliusban, esetleg júniusban. Ragyog fent a nap, a világos okker, sötét okker, indiai sárga, kadmiumsárga, narancssárga boltívek alatt lustán nyúlnak el a kék árnyékok, ott, az árkádok alatt pihegnek a helyiek és az átutazók, akik valamit kérni jöttek a Szenthez.

Velence, mint mindig, bűvöletes az esőben. A fél lábbal a vaporettón, fél lábbal a kikötő kövén álló egyenruhás odamutatja a hosszú sornak a tenyerét, még az is érti, aki nem akarja: megtelt. Slussz. Menj gyalog. Várj még egyet. Majd jön, ha van kedve. A hajó derékig süllyed az összezsúfolt tömeg alatt, aztán úgy kanyarodik ki, olyan idegesen, ahogy a pesti kilences busz szokott, amikor végre kikerül a Lajos utcai dugóból és ráfordulhat a buszsávra.

Csak a vaporettó dühében tengert tajtékzik.

Még jó, hogy megvannak a helyek. A biztos helyek, az ismert helyek, az esőre kitalált helyek, beugrók, kiugrók, a Goldoni-ház lépcsős udvara, ahol csak a lépcső nézésével el lehet tölteni egy órát, a könyvesbolt, kettő is, amelyek polcait hideg pesti estéken gondolatban újra lehet rendezni, miután az ember gondosan áttanulmányozta a Feltrinelli új kiadványainak listáját – az internetben az a legjobb, hogy egyszerre jelen lehet lenni Lisszabonban, Velencében, Milánóban és Pesten –, aztán persze indulni kell, leküzdve a Rendszeres Ittragadás Démonját, és a Halogatás Démonját, amely miatt az ember csak akkor hagyja el a várost, ha minden pénze elfogyott, és épp csak visszajutni tud Budapestre.

Még mindig esik. Padova csak huszonhárom perc a Santa Luciáról. Olyan messzinek tűnik mégis.
Nem akar kérni semmit a Szenttől, leszokott róla, hogy kérjen, azért szent, hogy jobban tudja, mire van szükség. Nem érdeklik a sárga árkádok az esőben. Nem akar kávét a Pedrocchi teraszán. Legfeljebb a Giottókat szeretné látni, mert Giotto, amíg a világ világ, a világ legnagyobb festője marad, már ha van értelme annak, hogy valaki a legnagyobb legyen bármiben. Voltaképp nincs értelme. Giotto mégis az.
Nincs kedve Padovához – vallja be magának, és azt is, hogy hülye, hogy ott foglalt szállást, épp azért, hogy az utolsó pillanatban ne gondolhassa meg magát. Az önismeret rossz – gondolja, amikor leszáll.
Még mindig esik. Aljas, vízszintes eső szitál rá már az állomáson. Dühösen feldobja a hátára a zsákot. Aztán elindul befelé, a városba. A hídon, rögtön, pár lépés után, akkora betűkkel, mint egy-egy ló, ott virít a felirat: Bungiorno, Principessa.

Áll, nézi a feliratot. Egy pillanatra becsukja a szemét, de amikor kinyitja, még mindig ott van.
Hirtelen bizonyosnak tűnik, hogy itt kezdődik. Nemcsak Veneto. Hanem Itália maga.