Ötven év

Olyan évfordulós megemlékezésre, amely nemcsak megilletődött főhajtásra, de megindító emberségében bizony némi alkalmi töprengésre is késztet.

Kétféle ember van, hallottam még boldogult huszonéves koromban a cinikus-gyakorlatias szólásmondást: aki már elvált és aki még nem vált el. A profán tény, hogy Magyarországon hosszú-hosszú évtizedek óta minden második-harmadik házasság kudarcot vall, drasztikus módon összekapcsolódik Miskolczi Miklós annak idején (még 1981-ben) igen híres-hírhedett és tényleg nagy port felvert, Színlelni boldog szeretőt című kötetében megfogalmazott, többé-kevésbé szónoki kérdéseivel: mitől rothadnak szét a házasságaink? Mitől omlanak össze kapcsolataink, miért semmisülnek meg, pusztulnak el, enyésznek el, tűnnek a semmibe komoly, nagy, mély érzéseink-érzelmeink, miért oly túlontúl, oly rettenetesen ingatag-törékeny az emberi társulások gyakran összeomló építménye?

A kérdésekre rímel a másik szocio­gráfia-cím: Hazudni boldog hitvest. Meg úgy általában: színlelni, hazudozni, megjátszani mindazt, ami nem úgy van, ami nem igaz – ami az úgynevezett emberi párkapcsolatok eredendő szépségét és természetes, felemelő izgalmát az esetek többségében elrothasztja, tönkreteszi, megkeseríti, életeket-sorsokat befolyásol döntően, torzít, frusztrál, elrothaszt.

Ha mindezek tükrében nézem a minap történteket – ötvenéves házassági évfordulót köszönteni gyűltek össze rokonok, barátok –, pláne indokoltan mondhatom, hogy egészen rendkívüli, majdhogynem szenzációszámba menő, nagy történés szerény részese lehettem: a végtelen és csakugyan a sírig tartó szeretetnek, az emberi kitartásnak, türelemnek, egymás iránti megbecsülésnek, ha úgy tetszik, magának a humánumnak ebben a jóformán páratlanul ritka, varázslatos ünnepén. Ötven év, fél évszázad, gondoljuk el: midőn egybekeltek, Magyarországon még a felszabadulásnak becézett szovjet gyarmatosítás húszéves évfordulóját ünnepeltették vérlázító-bénító módon és egy frissiben élre került, sötét és rosszindulatú, sűrű szemöldökű pártbürokrata élet és halál ura a hazánkban és a fél világon; itthoni helytartóját még alig hét esztendeje mardoshatja a lelkiismeret egy Imre keresztnevű, jó magyar arcú, becsületes politikus aljas, hitszegő meggyilkoltatásáért; közben Angliában egy rendkívüli módon ragyogó muzsikát játszó, világhódító együttesnek a Ticket to ride és a Rock and roll music az új, nagy slágere; és alig két esztendeje, hogy több mint rejtélyes, ma sem igazán megnyugta­tóan tisztázott módon, merényletben megölték az Amerikai Egyesült Államok egyik legrokonszenvesebb elnökét. És a többi, a többi. És azóta mi minden történt, míg múltak, csak múltak az évek, az évtizedek, szédületes iramban hullva egymásra, akár a naptárak sebtében kitépkedett lapjai. A hetvenes meg a nyolcvanas meg a kilencvenes évek, az ezredforduló, amely egyben századforduló is volt, persze, és a kétezres évek - és az úgynevezett rendszerváltozás és mindaz, ami véle és utána következett és Salvador Dalí Szétfolyó idő című nagyszerű festménye, amint az időmérő szerkezetek nyers palacsinták vagy lepények gyanánt borítanak be mindent körülöttünk.

Ők eközben éltek. Egymás mellett. Valóságosan vagy képletesen egymás kezét fogva.

Lehet többre képes a világba vetett ember?

Amit a keresztény vallás hirdet a házasság szentségéről: az emberi együttélés, két vadidegen, másnemű ember önként vállalt társulása alighanem a legigézőbb teljesítmények egyike, amire fajtánk predesztinálhatott, amióta - Darwin szerint – lejöttünk a fáról, avagy – a Tanítás szerint – megteremtettünk, felsőbb akaratból.

Ültünk, koccintgattunk, beszélgettünk ezen a szép és nemes és mélységesen ünnepi összejövetelen, később, már hazafelé jutott eszembe Benjámin László elfeledett nagy verse, a Két évtized (lám, ez több mint kétszer annyi), a sorokkal: „… mégse lázadoztál - voltál, hogy én lehessek; / adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek”.

Az ember persze leplezi magát: könnyedén viccelődik, nevetgél, cseveg, akkor is, amikor megrendülten és folyamatosan könnyeznie kéne. Legföljebb annyit tesz, mint e sorok írója: ültem a helyemen, forgattam a poharamat, néztem, egyre csak néztem őket, és irigykedtem, irigykedtem, irigykedtem.