Osztrák sorsforduló előtt

A legrémisztőbb álma vált ezzel valóra az évtizedek óta kormányzó politikai erőknek. Az elmúlt hatvan évben érdemben kormányon eddig csak egyszer volt a Szabadságpárt közösen a Wolfgang Schüssel által vezetett néppárttal, kisebbik partnerként. (Fred Sinowatz és Franz Vranitzky idején a nyolcvanas években még több esztendeig is megfértek egy koalícióban a szocikkal, de Jörg Haider fellépése már az évtizedes vörös-fekete rendszer merev elutasítását jelentette.) Most az évtizedek óta kormányzó baloldal és jobbközép pártjainak jelöltjei együtt is alig több mint fele annyi szavazatot kaptak, mint a szabadságpárti Norbert Hofer. A külföldi és a józan osztrák elemzők is egy hosszú korszak végét, valami merőben új kezdetét sejtik. Nem kétséges: az évtizedes politikai építmény romosodását a migránsügy tette teljessé.

Történelmünk századai Ausztria – pontosabban a Habsburg-ház – igényeinek alárendelve alakultak, 1918 óta pedig szoros szálakkal kapcsolódnak össze országaink. Nekünk tehát egyáltalán nem mindegy, hogy az osztrák ügyek miként alakulnak. Kelet-Közép-Európa más országai – a csehek, lengyelek, szlovákok, horvátok is a korábbi Habsburg Birodalomhoz tartoztak – sem lehetnek közömbösek az osztrák ügyek iránt. Szerényen mindjárt ide kívánkozik, hogy a Habsburgok ausztriai nyeregbe ültetése éppen magyar segítséggel történt Kun László idején, a cseh királlyal szemben. (Az Ausztria és az osztrák elnevezés csak jóval később keletkezett.) Annak ellenére, hogy Ausztriát a Habsburgok tették naggyá, mi meg ezt megelőzően a Habsburgokat nyeregbe segítettük (amiért a hála helyett sokáig gyarmati létet kaptunk cserébe), a két országban a kollektív emlékezet merőben különbözik. A Habsburgokra Ausztriában hűvös közömbösséggel, nálunk rajongással illik emlékezni.

Ausztriai megjelenésük után szinte rögtön hozzáláttak tervük megvalósításához, hogy hazánk felett az uralmat mielőbb megszerezzék. Már Mátyás előtt is ült rokoni jogon egy Habsburg (Albert) a magyar trónon, de véglegesen csak Mohács után jutottak révbe, kezdetben a hőn áhított felvidéki arany- és ezüstbányákhoz, meg az ország egy kis nyugati részéhez. Uralmuk a török kiűzése után lett teljes, és csak fél század erejéig érezhettük magunkat közel egyenrangúnak az 1867-es kiegyezés után. A csehek még ennél is rosszabbul jártak, majdnem sikerült őket teljesen elnémetesíteni. A több mint négy évszázad alatt teljes arzenálja épült ki a perifériák erőforrásai központosításának, a belső vámokon, adórendszeren, pénzrontáson, újoncozásokon keresztül.

Még a kiegyezés után is csak részben lazult az erőforrás-elszívás. Sokáig kimaradtunk a jegybanki ügyekből, a banktőke zöme is Ausztriából, a Habsburgok kedvenc bankárjaitól származott. A birodalmi „tapasztalat” később sem tűnt el nyomtalanul, éppen a kommunizmus évtizedeiben jött el újra a reneszánsza. Kádárék egyenesen egy új K. u. K.-ról beszéltek, ami alatt akkoriban Kádár és Kreisky szívélyes együttműködése volt értendő. Az aprómunkát a csak beavatottaknak hozzáférhető külkereskedelmi vállalatok intézték karöltve az MNB bécsi bankjával, a soha fel nem tárt pénzügyi botrányairól elhíresült CW bankkal.

Bécs – Budapesttel ellentétben – szinte megúszta a háborús pusztítást. Több százas nagyságrendű kivégzések sem voltak a háborús vétkesek körében, mint nálunk. A szovjet csapatok 1955-ben kivonultak Ausztriából, és a harmincas években öldöklő küzdelmet folytató jobb- és baloldal is hirtelen kibékült. Ausztria ügyében 1955 után a két hatalmi blokk is hallgatólagos békét kötött, amibe az osztrák semlegesség is beletartozott. Bécsben békésen megfértek egymás mellett a Nyugat és a Kelet előretolt állásai (cégközpontok, titkosszolgálati állások és egyebek), Ausztria közvetítő kereskedelemmel, pénzügyi befektetésekkel fölözte le a szovjet blokk országainak jövedelmét.

Ebből bőven jutott ellátmány a bécsi székhelyű nemzetközi bázisoknak, de maradt az osztrákok kasszájában is, ez szolgálta az emelt szintű osztrák jólétet is. A szerepkör fenntartásához nem kellett már a birodalmi felépítmény, elég volt a haszonleső egykori periféria-birodalmi kliensréteg, ami a rendszerváltoztatások után is szinte érintetlenül a legtöbb térségbeli országban tovább tevékenykedhetett. Igazán nem volt véletlen, hogy a 2010-es patrióta gazdaságpolitikai fordulat után az első éles kritikát éppen Ausztriából kaptuk. Annak ellenére történt ez, hogy a kritikus 2009-es esztendőben az osztrák fizetési mérleg az első félévben is – éppen a Kelet-Európából befolyó bevételek miatt – még vastagon pozitív szaldóval zárt, miközben nálunk a drákói megszorítások ellenére is a mínuszokat lehetett számolni.

Ausztriába továbbra is érkezett (noha az elvártnál és a megszokottnál kevesebb) pénz, tőlünk meg távozott. Az sem véletlen, hogy a bukott Werner Faymann kancellár migránsügyekben is az átkait szórta ránk, noha inkább elismeréssel kellett volna adóznia azért, hogy megvédtük a shengeni határokat.

A birodalmi szemléletű gyakorlatnak, úgy tűnik, most vége szakad. Gátolja működését a hazai patrióta gazdaságpolitika és az ausztriai politikai földrengés is. Utóbbi kimenetele még nem látható tisztán. Egy dolog azonban már ma világos. Ha Ausztria politikailag végleg jobbra is rendeződik, a történelmileg megkövült érdekek megmaradnak, és azok érvényesítéséről sem akar és nem is tud hatalma veszélyeztetése nélkül az új kurzus lemondani. Keresni fogják majd a módszereket, és természeten a közreműködő partnereket a viszonyrendszer restaurálásához. Semmi kétség, hogy az ausztriai, a térséghez idomuló szereplők (cégek, pénzintézetek) azonnal felzárkóznak az új hatalom mellé. Mint a történelem elmúlt öt évszázadában mindig, ezután is kinyújtják kezüket a birodalmi hagyományú klienseik felé. Vélhetően arra sem kell sokat várni, hogy a távolabbi Nyugat (az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető hatalmai) is megtalálja az új együttéléshez vezető utat Ausztriával. Ebben az újrarendeződő viszonyrendszerben kell a helyünket jól megtalálni. Mindennél fontosabb, hogy ez az évszázados klienskaszt mellőzésével történjék.