Vélemény és vita
Őszi almanach
Az őszi almanachok gondosak, pontosak: ők tudják igazán, mennyire rendelt ideje is van mindennek ezen a Földön
Alighanem az egyik leghangulatosabb helyzetjelentés: „Most már félévig este lesz. / Köd száll, a lámpa imbolyog. / Járnak az utcán / karcsú, roppant, / négy-emeletnyi angyalok.” Nemes Nagy Ágnesnél megragadóbban kevesen fejezték ki az ősz legbelső, érzelmi-atmoszférikus jellegét – ilyenkor ősszel, október első felében még úgy tűnik, ha kissé megváltozva is, de minden régi: az almanachok azonban még messze nem zárulnak le. És a magyar história bizonyítja: az évnek nemcsak hogy messze nincs vége, de tényleg úgy van, ahogyan Kányádi Sándor írja: „Még egyelőre / minden a régi, / bár a szúnyog már / bőrét nem félti, / és a szellő is / be-beáll szélnek, / fákon a lombok / remegnek, félnek. / Valami titkon, / valami készül: / itt-ott a dombon / már egy-egy csősz ül: / Nézd csak a tájat, / de szépen őszül.”
Igen: valami készül… Száz éve, 1918 október elején alig tíz nap kell, hogy a parlamentben az a mondat elhangozzék, azután még alig két hét, és megkezdődik az igazi – a majdnem két évig tartó – magyar apokalipszis. Vagy hatvankét esztendeje, midőn perfid módon az aradi vértanúk emléknapján a kivégző kommunisták elbúcsúztatják a kivégzett kommunistákat – a nép asszisztál – , hogy aztán a felvonult tízezrek igazi, világtörténelmi fellépése alig tizenhét nap múltán megkezdődjék. Az őszi almanachok gondosak, pontosak: ők tudják igazán, mennyire rendelt ideje is van mindennek ezen a Földön.
Vajon most is készül valami? Egészen biztosan.
Nem kellenek Kasszandrák, még profetikus látnokok, jövőt prognosztizáló elemzők sem: elég a híreket olvasni, figyelni.
A Sargentini-jelentés, az olasz ébredés, a német fejlemények. Koszovó és az örökzöld szerb problematika. (És ezt bizony nemzetpolitikánknak éppúgy tudomásul kéne vennie, mint az enyhén szólva feszült ukrán helyzetet.) Azután ott a Szovjetunió funkcióját derekasan átvállaló Unió – az ő Brezsnyevüket Junckernek hívják – , amely imponáló felkészültséggel dolgozik saját végzetén. És mindezek tükrében a magyar példázat – avagy hittük volna-e valaha, hogy éveken keresztül, folyamatosan átélhetjük az 1956. november 2-ai Németh László-cím jelentéstartalmát: Emelkedő nemzet?
Közben körös-körül az úgynevezett világ, Berzsenyivel és nélküle: forr. És bús tenger, valóban. A barbár hadak a kapuknál és mint Herczeg Ferenc Bizáncában, szemközt velük kóros és súlyos történelmi vakságban szenvedő úgynevezett politikusok. És Kárpátalja, Kárpátalja és megint csak Kárpátalja. Igaz, „… a kormány a helyén van.” Megértük.
Őszi almanach. Elég tartalmas. Ilyenkor nemcsak azt érezheti az ember, hogy valami készül, de növekvő megnyugvással azt is konstatálhatja: a változások a forrongó világ nekibúsulni látszó tengerében bizonyíthatóan kellő felkészültséggel, érett előrelátással fogadtatnak. Bekalkulálva, hogy különben az idő méhében mindig készül valami, olykor rendkívüli is. Ha az almanach eddig eltelt, kétharmad évkönyvnyi részére pillantunk, 2018 eleje, majd tavasza és nyara éppúgy mutatja ezt, mint a jelenlegi, sűrűsödni látszó fejlemények. A választásokat megelőzően a migrációnak a szó szoros értelmében életfontosságú kérdése jókor és jól állíttatott a középpontba – az ukrán nyelvtörvényt és a konzuli kiutasítást jól kidolgozott, alapos információegyüttes előzte meg: mindkét esetben annak a világos és félreérthetetlen tudtunkra adása, hogy mivel, kivel (kikkel) is állunk szemben. Nem csak azért, hogy ne legyenek, ne lehessenek illúzióink a városokat feldúló-megfélemlítő beözönlőkkel, a brüsszeli és strasbourgi elvtárs-urakkal vagy éppen Kijev valódi arcával szemben, nem. Hanem hogy lássuk önmagunk előtt is bizonyítottnak, miért is kellett és kell az a kerítés, a folyamatosan felvállalt kemény harc az EU-val vagy éppen Kárpátalja figyelmünk központjába állítása. Olyan ez, mint amikor a legszemélyesebb megélt élményeket, magát az emberi tapasztalatot a sajtóból kapott értesülések mellé állítjuk. Merthogy így teljes a kép. Példának okáért: két éve hosszabb időt töltöttem Kijevben, pár hét múlva még hosszabbat Moszkvában. Annyi undok, rosszkedvű, így-amúgy frusztrált, kelletlen, barátságtalan emberrel külhonban nemigen találkoztam, mint az ukrán fővárosban. Utána Moszkva olyan volt, mint az egykori Szovjetunió után Amerika lehetett: mosolygós, kedves, segítőkész emberek, jó kedély (sőt kissé még Amerikát látványban is idéző, hipermodern-felhőkarcolós-fényözönös külső is). Bárdolatlan színvonaltalanság helyett (élet)nívó, konfliktuskeresés helyett barátságosság és nyíltság. De hogy itthon maradjunk: ha tudom, milyen repertoárra számíthatok (sajnos) a pesti színházak kilencven százalékában vagy milyen könyveket láthatok az „Újdonságok” és a „Sikerkönyvek” felirat alatt a Libri bármelyik pláza-boltjában – és így tovább –, szóval, ha ilyesmikre felkészülünk – hát csak jöjjenek azok a változások.
Igen: valami készül… Száz éve, 1918 október elején alig tíz nap kell, hogy a parlamentben az a mondat elhangozzék, azután még alig két hét, és megkezdődik az igazi – a majdnem két évig tartó – magyar apokalipszis. Vagy hatvankét esztendeje, midőn perfid módon az aradi vértanúk emléknapján a kivégző kommunisták elbúcsúztatják a kivégzett kommunistákat – a nép asszisztál – , hogy aztán a felvonult tízezrek igazi, világtörténelmi fellépése alig tizenhét nap múltán megkezdődjék. Az őszi almanachok gondosak, pontosak: ők tudják igazán, mennyire rendelt ideje is van mindennek ezen a Földön.
Vajon most is készül valami? Egészen biztosan.
Nem kellenek Kasszandrák, még profetikus látnokok, jövőt prognosztizáló elemzők sem: elég a híreket olvasni, figyelni.
A Sargentini-jelentés, az olasz ébredés, a német fejlemények. Koszovó és az örökzöld szerb problematika. (És ezt bizony nemzetpolitikánknak éppúgy tudomásul kéne vennie, mint az enyhén szólva feszült ukrán helyzetet.) Azután ott a Szovjetunió funkcióját derekasan átvállaló Unió – az ő Brezsnyevüket Junckernek hívják – , amely imponáló felkészültséggel dolgozik saját végzetén. És mindezek tükrében a magyar példázat – avagy hittük volna-e valaha, hogy éveken keresztül, folyamatosan átélhetjük az 1956. november 2-ai Németh László-cím jelentéstartalmát: Emelkedő nemzet?
Közben körös-körül az úgynevezett világ, Berzsenyivel és nélküle: forr. És bús tenger, valóban. A barbár hadak a kapuknál és mint Herczeg Ferenc Bizáncában, szemközt velük kóros és súlyos történelmi vakságban szenvedő úgynevezett politikusok. És Kárpátalja, Kárpátalja és megint csak Kárpátalja. Igaz, „… a kormány a helyén van.” Megértük.
Őszi almanach. Elég tartalmas. Ilyenkor nemcsak azt érezheti az ember, hogy valami készül, de növekvő megnyugvással azt is konstatálhatja: a változások a forrongó világ nekibúsulni látszó tengerében bizonyíthatóan kellő felkészültséggel, érett előrelátással fogadtatnak. Bekalkulálva, hogy különben az idő méhében mindig készül valami, olykor rendkívüli is. Ha az almanach eddig eltelt, kétharmad évkönyvnyi részére pillantunk, 2018 eleje, majd tavasza és nyara éppúgy mutatja ezt, mint a jelenlegi, sűrűsödni látszó fejlemények. A választásokat megelőzően a migrációnak a szó szoros értelmében életfontosságú kérdése jókor és jól állíttatott a középpontba – az ukrán nyelvtörvényt és a konzuli kiutasítást jól kidolgozott, alapos információegyüttes előzte meg: mindkét esetben annak a világos és félreérthetetlen tudtunkra adása, hogy mivel, kivel (kikkel) is állunk szemben. Nem csak azért, hogy ne legyenek, ne lehessenek illúzióink a városokat feldúló-megfélemlítő beözönlőkkel, a brüsszeli és strasbourgi elvtárs-urakkal vagy éppen Kijev valódi arcával szemben, nem. Hanem hogy lássuk önmagunk előtt is bizonyítottnak, miért is kellett és kell az a kerítés, a folyamatosan felvállalt kemény harc az EU-val vagy éppen Kárpátalja figyelmünk központjába állítása. Olyan ez, mint amikor a legszemélyesebb megélt élményeket, magát az emberi tapasztalatot a sajtóból kapott értesülések mellé állítjuk. Merthogy így teljes a kép. Példának okáért: két éve hosszabb időt töltöttem Kijevben, pár hét múlva még hosszabbat Moszkvában. Annyi undok, rosszkedvű, így-amúgy frusztrált, kelletlen, barátságtalan emberrel külhonban nemigen találkoztam, mint az ukrán fővárosban. Utána Moszkva olyan volt, mint az egykori Szovjetunió után Amerika lehetett: mosolygós, kedves, segítőkész emberek, jó kedély (sőt kissé még Amerikát látványban is idéző, hipermodern-felhőkarcolós-fényözönös külső is). Bárdolatlan színvonaltalanság helyett (élet)nívó, konfliktuskeresés helyett barátságosság és nyíltság. De hogy itthon maradjunk: ha tudom, milyen repertoárra számíthatok (sajnos) a pesti színházak kilencven százalékában vagy milyen könyveket láthatok az „Újdonságok” és a „Sikerkönyvek” felirat alatt a Libri bármelyik pláza-boltjában – és így tovább –, szóval, ha ilyesmikre felkészülünk – hát csak jöjjenek azok a változások.