Ősz

Metródurca. Villamosszékek. Buszfurakodás. Leállított sávok. Méltatlankodás. A ködbe kicsapódó kis, gonosz gondolatok. Nyolc és tíz között főnökök fantomképeivel zsúfolt a belváros, és főnököket szállító autóktól roskadoznak a hidak.

Lókötő gyalogolt, és minden hatodik autónál megrúgott egy esőcseppet. Elbánt már vagy háromszázzal.

Ingerült volt. A cipője beázott, a nedves cigaretta köpködött a kezében, az orráról csöpögött a víz. Úgy érezte, az eső benne esik, a teste közepébe fészkelte be magát az ősz, és úgy sorakoznak benne a karácsonyig hátralévő napok, ásítva, üresen, mint ahogy egy gazdasági szakkönyv lapjai, amelynek minden oldala egyformának tűnik.

Sietni kezdett, mintha tartana valahová. Mint egy csöpögő, átfagyott kísértet bukott be a Kis Antikváriumba. „Új lány” – gondolta. Aztán nem figyelt rá.

Tulajdonképpen nem keresett semmit, csak szerette a bolt szagát, különösen ősszel.

Turkált. Összeforgatta a polcokat. Néhány könyvet eltávolított a „szépirodalom” feliratú polcról, és átrakta a lektűrhöz, Rejtő Jenőt átszállította a szépirodalomhoz, egy Simenon-kötetet jó mélyre elásott, hogy majd örüljön, aki megtalálja, egy Kosztolányi-összes kilencedik és tizedik lapja közé becsúsztatta egy Karinthy-vers egy mondatát, amely szerint nem mondhatja el senkinek, komoly arccal belelapozott a román költőnők antológiájába, és mélyet sóhajtott, aztán kibetűzgette egy görög nyelvtan első sorát, és eszébe jutott, ahogy nagyapa tanította a görög betűkre, az ablakpárába írva egyenként valamennyit. – Az ómega jön, aztán az alfa – gondolta, majd belelesett egy frissen kiadott politikatudományi izébe, és csendesen megtörölte utána a kezét a nadrágja élén, csak ezután kereste ki a Watteau-albumban az Arlequint. – Hát akkor… – mondta magában, és megfordult.

A lány az antikvárium üvegkirakata előtt ült, félrefordított fejjel, és nézte a semmit. Az eső derengő szürkére mosta mögötte a világot.

– Segíthetek? – fordult felé hirtelen, és a hangja felszállt a régi polcok fölé, egészen a galériáig, a dohos mennyezetig.

Lókötő a fejét rázta. Gondosan visszahelyezte az albumot a polcra, arra a helyre, ahol évek óta áll, és kihátrált az üzletből.

A szél épp az arcába vágott egy nagyobb adag esőt, amikor mégiscsak fütyörészni kezdett. A Kismocsokba igyekezett. Remélte, hogy megtalálja Hordót. Fel is hívhatta volna, de az túl egyszerűnek tűnt – na meg mit is mondjon neki, így reggel?

Belesett a helyiségbe. Szinte üres volt, Hordón kívül csak két fontos ember ült bent, a terem két, távol eső asztalánál.

Hordó egy melegszendvics maradéka fölött támaszkodott, bal kezével már tetemes darabon lekaparva a műmárvány borítást az asztalról.

Lókötő benyitott. Azok ketten felnéztek, de Hordó nem. Végigment a kocsmán, egészen a hátsó asztalokig. Visszasétált. Megigazított két üres széket, aztán odament Hordóhoz, és megkérdezte:

– Szabad ez a hely?

– Mi történt, te marha?

Lókötő motozott, rendezkedett, aztán a keze fejével letörölte az arcáról a víz nagy részét és beleevett a melegszendvics-maradékba.

– Új lány van a Kis Antikvá-riumban.

Hordó felvonta a bal szemöldökét.

– Szép?

Lókötő bólintott, és a város fölött szikrázóan, tisztán kisütött a nap.