Vélemény és vita

Ostrom után, ostrom közben

Múlnak az évtizedek, de a csata heve nem csökken

Sok mindenre érvényes lehet ez a megállapítás a múlt magyar eseményeinek megítélése kapcsán – e téren is, miként Fekete Gyula mondotta, az élet pártján és a pusztulás pártján állók jelentik a két oldalt. Mostanában pedig, hiába múlt már el Budapest ostromának és ezen belül a Várból történt reménytelen kitörésnek az évfordulója: a helyzet nemcsak Nyugaton – e téren is változatlan.

Az ostromról és a kitörésről szóló tévéműsor után megint jöttek a részben fanyalgó, részben undorítóan nyegle, cinikus, részben a még undorítóbban műfelháborodást játszó, áltudományos, a magyarságot lejáratni akaró reakciók. A „menő” ifjútitán történész olyasmiket állít, hogy a szovjet hadsereg bűncselekményeiről beszélni „frontpropagandista stílus”. Hogy semmi okunk azt gondolni, hogy a Vörös Hadsereg a kapitulálókat meggyilkolta volna. (Ugyan! Nem is hallottunk soha ilyesmiről, nem is írtak meg soha ilyesmit sehol, nemde?) Hogy a nép ellen elkövetett bűncselekmény csak a holokauszt volt, más nem. Hogy nem igaz az állítás, miszerint a Budapestet védő magyar (és német) egységek végső soron Európát is védték a nyugat felé áradó és saját rendszerüket minden megszállt országra ráerőltető bolsevikokkal szemben. Hogy a hazájukért és annak fővárosáért harcolók nem hősök, hanem legföljebb ha áldozatok voltak és nem többek. És azzal, hogy „értelmetlen áldozatukból hősies kitartást kreálnak”, meggyalázzák az áldozatokat és „valójában hullarablást” követnek el. Így, szó szerint.

Ostrom után is ostrom alatt vagyunk.

Mielőtt feltennénk a kérdést – miért tűrjük, meddig tűrjük még –, időzzünk el egy kissé a fölöttébb kitartóan létező historikus jelenségnél: kezdetben valának a derék őskommunista szent tehenek, Andics Erzsébettől indulva a jelen felé. Azután jöttek a társutasok, majd a következő (mondjuk így: „középnemzedék”) társulat – s most már azok utódai másszák a megtépázott magyar várnak támasztott ostromlétrákat, elődeiket megszégyenítő vehemenciával.

Tényleg úgy nevelik ki ezeket az újdondászokat?

Egyáltalán: mutatja bármi is, hogy valami valódi rendszerváltozás-féle történt vagy van történőben egy bizonyos történészi szemlélet Juhász Gyula Annáját felülmúlón öröknek tűnő, szívós, makacs maradandóságát ille­tően? Elődeik lejárattak, mocskoltak, sárba tiportak, lefitymáltak, elképesztő rabulisztikával és csűrés- csavarásssal, „tárgyilagosság” feliratú álca alatt deheroizáltak, összerondítottak mindent, ami a magyar történelemben szép, felemelő, büszkeségre okot adó, nemes és tiszta volt.
Most ezek folytatják. És ők gyaláznak. Ők gyalázzák meg a hősök emlékét és – nem hullarablást: de nemzetgyalázást követnek el. Sokadszorra. Ami bűncselekmény. A hazaárulás unokatestvére. És hiába hivatkozunk az új generációk néhány nagyszerű, reményteljes, kiváló szellemű és szemléletű képviselőjére, Borvendég Zsuzsától Szekér Nóráig, Nagymihály Zoltántól Miklós Péterig, Bank Barbarától Kovács Emőkéig, a veszprémi Nagy Szabolcstól a nyíregyházi Gottfried Barnáig: a többséget, a hangadókat – az utódokat – nem ők jelentik. Emezek, az utódok uralkodnak szinte mindenütt. A pusztulás pártján állók – a pusztítás, a lekicsinylés, a lejáratás, a „merjünk kicsik lenni” szemlélet hangadói. Övék (tulajdonképpen majdnem változatlanul) a publikációk sora, a nyilvánosság nagy része, a pozíció, a lehetőségek sora, pénz, paripa, fegyver. És ők – nem ismerős máshonnan (mondjuk a sajtóból), feleim? – ők „a szakma.” És csakis ők.

A gyomrunk meg forogjon, ha akar.

És most már akár fel is tehetjük a kérdést: meddig még?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom