Orvosság moszlim áfiumra

„Meg kell állítanunk a beáramlást, ez az Európai Unió túlélésének kérdése” – mondta Johanna Mikl-Leitner, Ausztria belügyminisztere, miután a bevándorlók balkáni útján fekvő országok – kivéve a kezdő és végpontot, tehát Görögországot és Németországot – összeültek, hogy menekültpolitikájukat megpróbálják összehangolni. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy az az Ausztria, amelynek kancellárja erős szavakkal ítélte el a magyarországi kerítésépítést, maga is arra az álláspontra jusson, hogy nincs más megoldás, mint a menekültáradat valamilyen formában történő megállítása. Hogy hogyan, arról rövidesen Törökországgal kezdődik majd alkudozás. De akár a törökökkel való megállapodás lesz sikeres (A terv), vagy a visegrádi országok kényszermegoldása (B terv), vagyis a görög–bolgár és görög–macedón határ lezárása, nincs válasz arra a kérdésre, hogy Európa mit tegyen a már bevándorolt és a várhatóan a jövőben beáramló muszlim népesség millióival, ha mára már kiderült – Angela Merkelt idézve –, hogy a multikulturális együttélés végképp elbukott.

Meglepő módon erre a következtetésre az ősszel még a Will­kom­mens­kultur jegyében a bevándorlókkal szelfiző Merkel nem most jutott, hanem öt évvel ezelőtt, pártja ifjúsági tagozatának egyik rendezvényén. Ekkor a kancellár szó szerint a következőket mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncep­ciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogak, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott” (forrás: The Guardian, 2010. október 17.).





Kétszázmilliós jóslat

A probléma azonban már jóval ezelőtt ismert volt. Helmut Schmidt aki 1974 és 1982 között volt Németország szociáldemokrata kancellárja, egy 2002-ben publikált könyvében például a következő kijelentéseket tette: „Két lehetőség áll nyitva egy külföldi számára. Vagy vendég egy másik országban, vagy be akar vándorolni. Az utóbbi esetben lassan, de biztosan – és ez nem könnyű folyamat – azonosulnia kell új hazájával, és annak állampolgárává kell válnia. Ha vendég, az valami egészen más helyzet. Akkor nincs joga választani, és nem követelheti a betegségi segélyt, egészségügyi ellátást és a munkanélküli segélyt sem. Ezt a megkülönböztetést időközben elfelejtettük.” Később, 2013-ban, egy interjúban még azt is hozzátette, hogy a multikulturalizmus egy demokratikus rendszerbe nem illeszthető be. Schmidt szerint semmilyen probléma nincs a görög, vagy olasz bevándorlókkal, azok vagy hazamennek, vagy beilleszkednek a német társadalomba, ám ez nem áll az idegen kultúrákra, például az iszlámra.

„Nincs nagy különbség az olasz, francia, vagy német kulturális hagyományok között, a török kultúra azonban teljesen eltérő” mondta akkor a tavaly, kilencvenhét éves korában elhunyt volt német kancellár. Ám aki olvasta Samuel Huntington 1992-ben, a Foreign Affairsben megjelent cikkét a civilizációk összecsapásáról, már akkor elgondolkodhatott az iszlám bevándorlás várható hatásairól. Azóta negyed század is eltelt és Európa a Huntington által felvázolt perspektívára egyáltalán nem készült fel. Pedig – demográfiai előrejelzések szerint – a jelenlegi tendenciák mellett az évszázad végére az európai lakosság mintegy fele moszlim lesz, Nyugat-Európa egyes országaiban pedig a moszlim lakosság többségbe kerülhet. Az unió jelenlegi húsz-huszonöt millióra becsült moszlim lakossága 2100-ra kétszázmillióra növekedhet.





Termékenységi matematika

A mostanra kialakult helyzet tehát nem hirtelen jött létre, hanem egy hosszabb folyamat eredménye: a hatvanas évek óta tart a moszlim népesség beáramlása, de mostanára érte el azt a szintet, amikorra már földrajzilag elhatárolt területeken (enklávékban) jelentős és öntudatos moszlim többség alakult ki. Ha ezt a tendenciát meg akarnánk állítani, akkor csökkenteni kellene a bevándorlást, növelni kellene az európai őslakosság teljes termékenységi rátáját (az egy nő élete során szült gyermekek átlagos számát), és csökkenteni kellene a bevándorolt moszlim népességét.

Modellszámítások szerint ha a mosz­lim bevándorlók száma a jelenlegi egymillióról évi ötszázezerre lenne csökkenthető, és harminc év alatt a moszlim népesség teljes termékenységi rátája a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es értékre csökkenne, és ezzel párhuzamosan a nem moszlim népesség teljes termékenységi rátája ugyanennyire nőne, majd mindkettő változatlan maradna, akkor az Európai Unióban a moszlim lakosság aránya a népesség egynegyede körül stabilizálódna (ez valamivel több mint százmillió főt jelent). Ekkor is egyes nyugat-európai országokban ez az arány lényegesen nagyobb lehet és a moszlim enklávék jelentős városrészekre, városokra, esetleg országrészekre terjedhetnek ki, a maguk – remélhetőleg világi – moszlim kultúrájával és törvénykezésével.

Ez a változás azonban magától nem megy végbe. Ami a bevándorlást illeti, sokkal inkább várható, hogy részben az erőteljes népességnövekedés, részben a klímaváltozás miatt nagyszámú és a földrajzi adottságok miatt elsősorban moszlim népesség kerekedik fel Európa felé.





Kadhafinak sikerült

Ennek megelőzése érdekében aktív gazdasági segítséget kellene nyújtani ezeknek a térségeknek. Mindenekelőtt fel kell hagyni a moszlim országok ellen viselt háborúkkal, a stabil és világi moszlim országok szétbombázásával, az adott kormányok ellen felkelők fegyveres támogatásával, mint ez történt az arab tavasznak nevezett megmozdulások alkalmával, és történik most is Szíriában, Afganisztánban, Jemenben. Emellett az újabb hidegháború finanszírozására szánt pénzt arra lehetne fordítani, hogy a közel-keleti és afrikai országok megfelelő technikai segítséget kapjanak gazdaságuk fejlesztéséhez és a klímaváltozás által okozott problémák ellensúlyozásához. Ha a líbiai diktátor, Kadhafi, az amerikaiaktól államosított olajkutak jövedelmeit arra tudta felhasználni, hogy a világ legnagyobb mesterséges folyóját hozza létre, hogy a Szahara fosszilis vizével ellássa a Földközi-tenger mellett fekvő városait (háromezer kilométer hosszú, négy méter átmérőjű betoncső vezetéket építettek, amit a NATO részben szét is bombázott), akkor ilyen vezetékek építésével segíteni lehetne az ivóvíz-hiánnyal küszködő afrikai, vagy közel-kelti országokat.

Ilyen és hasonló jellegű támogatások számottevően hozzájárulhatnának ahhoz, hogy ezen országok lakói a szülőföldjükön boldoguljanak, és ne vegyék az útjukat Európa felé.





Meg nem szült gyerekek

Ami a teljes termékenységi rátát illeti, van egy statisztikailag egyértelműen alátámasztott tendencia, hogy az életszínvonal növekedésével ez a ráta gyorsan csökken, mégpedig a népesség fenntartásához szükséges szintre, vagy akár az alá is, mint az Európai őslakosok esetében. Az Európába betelepült moszlim lakosság termékenységi rátája is csökkenni fog, különösen, ha a munkanélküliség sújtotta gettókat fel lehetne számolni. Ehhez viszont az uniót jelenleg uraló neoliberális gazdaságfilozófia helyett egy teljesen más gazdaságfilozófiát kellene a magunkévá tenni. A középpontba a profithajsza helyett a foglalkoztatást és a széles középosztály kialakítására alkalmas erősen progresszív jövedelemadóztatást kellene helyezni, mint ahogy az volt is a hetvenes évek neoliberális fordulata előtt.

Nehezebb kérdés az őslakosság termékenységi rátájának növelése. Statisztikai adatok mutatják, hogy a teljes termékenységi ráta csökkenése abból származik, hogy a huszonéves lányok esetében ez a mutató erősen visszaesett, és ezt nem kompenzálja a harmincéves korosztály kissé megemelkedett rátája, vagyis azok a gyermekek, amelyeket a nők huszonéves korukban nem szülnek meg, sohasem fognak megszületni. Ennek a változásnak a hátterében kulturális és gazdasági okok húzódnak meg. Az európai országokban az urbanizáció magas fokot ért el, és a városok korábban sem voltak demográfiailag önfenntartók. A felsőbb képzésben részesülők arányának jelentős növekedése az első gyermek születési időpontját számottevően kitolja. A jövedelmek növekedése lehetővé tette, hogy egy ember a keresetből viszonylag jól meg tudjon élni, és kulturális hozadék, hogy a házasság „kiment a divatból”, vagy ha létrejött is, az esetek nagy részében felbomlik, és a csonka családban ritkán nevelnek egynél több gyermeket. Emellett a divatos filozófiák média által közvetített üzenete is az, hogy az ember legfontosabb célja az önmegvalósítás, a munkahelyi karrier, amibe a család és a gyermeknevelés nem értődik bele. Ha ezen a tendencián nem lehet változtatni, akkor az európai őslakosság önmegvalósítása a nem is olyan távoli jövőben önfelszámoláshoz fog vezetni, amiért a bevándorolókat kárhoztatni igazán méltánytalan lenne.





Területvédelem

Szűkebben hazánkat érinti, hogy a mostani migránsáradat jól mutatta, a civilizációk harcában a Gripenek nem sokat érnek, még ha lenne is pénz arra, hogy felszálljanak. Területvédelemre van szükség, ezt pedig sorkatonasággal lehet a leginkább megvalósítani, olyan katonákkal, akik elkötelezettek az ország mellett, amit meg kell védeniük. A sorkatonaság ismételt bevezetésére a bevándorlástól függetlenül társadalmi célok megvalósítása miatt is, vagy talán sokkal inkább azért, szükség van. Az új generációk egészségének felmérése, egészséges életmódra szoktatása, társadalmi integrációja az, ami a sorkatonaság egyik fontos szerepe volt a múltban, és kellene hogy legyen a jövőben is.

Persze, ha a katasztrofális demográfiai helyzeten nem tudunk változtatni, akkor lassan nem lesz kit védeni, és az sem lesz, aki védjen. Már a hatvanas években érezni lehetett a romló tendenciát, és például idősebb Fekete Gyula figyelmeztetett is rá eleget. A politika is felismerte, hogy valamit tenni kell, akkor lett bevezetve a gyermekgondozási segély és követték hasonló célú intézkedések, mindeddig azonban nem sok eredménnyel. Célszerű lenne feltárni a sikertelenség okait, a franciáknál ez jobban sikerült, talán lehetne tanulni tőlük.

Az elmondottak jelzik, hogy a 21. század Európa és benne a magyarság túléléséről fog szólni, talán egy kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor a 17. században Zrínyi Miklós vette számba dolgainkat, tett javaslatot, és szólt a magyarsághoz: „Imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem.”