Örömszerző jelek

A karácsonyfán több mint fél évszázada ott lóg egy gyerekes hímzéssel szegett papírlap: „Gitta szerezte a legtöbb örömszerző jelet 1967 karácsonyán.” Most is ez a legkedvesebb dísz a fán, hogy három éve nincs már velünk fizikai valójában, csak lelkiekben, szellemében. De most is örömöt szerez. Talán a bánatban is van öröm, a sírásban is, a kibuggyanó könnyben is. Mert a szeretet táplálja ezeket az érzéseket is, mint ahogy a szeretet táplálja az életet is. És igen, a szeretet táplálja az örömöt is, ami nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nagyon nehéz lehet. A könnyeimben gyermekségét is látom, a négyéves kislányt, hallom a kacagását, hallom a sírását. Nem emberi szemmel látom, nem érzem bőrömön az érintését, nem hallom biztató hangját, de érzem a tekintetét. S azt is, hogy kormányoz, segít, s általa érzem a legerősebben, hogy van egy nagyobb, szebb öröm annál, amit itt a Földön valaha is megtapasztalhatok. Nem tudom milyen az? De valóság, ami nem lehet hideg, sötét, szomorú, fájdalmas. Talán a feledés? Az emlékek elhagyása. Talán a zuhanás? Nem árulja el semmi és senki, csak a hit, a legszentebb öröm.

S még ez az öröm is micsoda céda. Hányféle forrása lehet, s mennyiféle hatást válthat ki. Kinek mi okoz örömöt? S hogyan reagál. Mikor gyújt örömtüzeket s miért rivall fel az örömujjongás? Az az ember, az a család, az a nemzet boldog, aki és amely a szép, finom, teremtő – mert jövőt hordozó – örömöknek hódol. A temetőben is az jut eszébe, hogy szép volt az élet, s az elmúlás is szép, de még szebb a felnövekvő jövő. A pici kéz a kezekben, a kisember az ölekben, s nem baj, ha vidám nevetés veri fel a sírok csendjét, mert valaki biztosan örül ennek, nagyon, nagyon örül. S ha még most nem is látjuk, azt az örömöt egyszer mi is elérjük. S a mostani pici kéz akkorra már erős lesz, s abba a kézbe is belecsusszan majd egy újabb nemzedék álma. Apa és kislány, anya és kisfiú: örömöt keres majd, mindhalálig. S az öröm megadatik.

Örömöt annyi minden okozhat, de talán mostanában észre sem vesszük, hogy örülünk. Nincs rá időnk. Eltompultunk. Abban a pillanatban már új ingerek érnek, új hatások, amelyek elterelik a gondolatainkat, megterhelik az éppen fellibbenő lelkünket, s húzzák le a mélybe, a békétlenségbe, elégedetlenségbe, örömtelenségbe. Olyan, mintha ezt valakik szerveznék. Valakiknek ez lenne a dolga, hogy semmi örömet ne érezhessünk. És bizony sokan ki vannak szolgáltatva az örömtelenség hirdetőinek. Mintha belemászna minden örömünkbe valami rontó mirigy. Kár lenne tagadni, hogy mi, magyarok fogékonyak vagyunk az örömtelenségre. Ennek történelmi okai vannak, és koránt sem csak Trianontól.

Az örömtelenség ellen fel kell vérteznünk magunkat. Ha történelmi okai is vannak, bizony a legfontosabb, hogy a történelmünkkel tisztában legyünk. Ha megismerjük sok tragédiánk valódi okait, s ha megismerjük sok sikerünk eredőit, akkor van esélyünk ellenállni az örömtelenség életkedvet aláásó erőinek. A múltunk pedig a nagy egésznek, az emberiség történelmének része. Tudom, hogy a történelem oktatásának megtérülése nehezen kimutatható, de hát nem a zöldséges mérlegén kell megmérettetni. Hogy egy embernek, nemzetnek kedve legyen minden korban újjá lenni, s tudjon örülni: ez a bölcsésznek nevezett furcsa szerzetek felelőssége. Ne ezen spóroljon az a nemzet, amely teremteni, újjászületni akar, s nem készül pusztulásra, halálra.

Örülni nem könnyű, tudom. A gyermekeket nevelők örömét megcsapolja a rengeteg felelősség, aggódás, munka. Álmatlan éjszakák, ideges hajnalok. De mégis, a legjobban felvértezettek az örömtelenség ellen a gyermeket nevelő anyák és apák. Bizony tékozló fiúként, sok bűnbánattal így gondolok én is saját édesanyámra, feleségemre s lányomra, aki három unokám édesanyja. Üzenem, hogy boldog vagyok, mert boldognak láttam, igazán boldognak nem is olyan régen, egy holdas délután. S a boldogság az örömök öröme lehet, vagy még több. Üzenet, hogy szép az élet, s nem csak szép volt. Aki tudja mi a különbség, már ért is mindent, amit érteni lehet.

Örömöt okozni biztosan csodálatos érzés. Én is szerettem volna. Nem tudom sikerült-e? Az igaz, hogy nagy sereglések élére kívánkoztam, de nem minden áron. Enyéimet soha el nem hagytam, harcolni pusztán a harcért, de még csak a sikerért sem harcoltam. Örömöt inkább adni akartam: önző harc ez is, tudom. Kapni többet kaptam, mint érdemeltem. Ezért akarom most elmondani, hogy ne engedjük magunkat elsodorni az örömtelenség árjától. Nem a „hétköznapi gondokról” beszélek. Azok úgyis megkeserítik az életünket, nyavalygunk is eleget. És hányszor joggal? De az élet? Az élet mégiscsak több. A hálás, derűs élet. Talán a szép lemondásoktól, talán a korán kiivott méregpoharaktól. S amikor úgy érezzük, árván hagytak bennünket. Süket csönd vesz körül vagy goromba ricsaj.

Felvértez minket a hit az örömtelenséggel szemben. De hitet nem lehet tudatosan magunkra venni. Éppen ez a lényege. A jámborság sem elég, a jóság, a megbánás és megbocsátás sem, a trombitás zengzetek, az ima sem elég, a tanok magabiztos ismerete, a profetikus igehirdetés sem, a szenvedés sem, talán még a szeretet sem. Valami természetes, ki nem fejthető, ki nem törő ujjongás kell. De azt könnyebben megtaláljuk a mindent kiragyogó égbolton, templomok freskóiban, orgonák sípjainak pusztai vihart idéző szélfújásában. És az imában, ha előtte meg tudjuk hajlítani térdünket.

Észrevenni az örömöt. Ahogy ballag velünk a Hold. Ahogy áldva fogadjuk szeretteinket, az ételt, a meleg szobát, a munkát, a sikert, a békét, a könnyekben a szerelmetes múltat. Hogy itthon vagyunk, nincs nyakunkon sem a valóságos, sem a képletes kötél. A félelem, a porciózott bátorság. A kérkedők, a híres „lázadók” vermei fölött átlépünk, ahányszor kell. Tudjuk, hogyan kell. Tele vagyunk emlékekkel: túl sokszor zuhantunk a vermekbe, magatehetetlenül. Dühösen, dacosan. Ostobán. Oh, hányszor járatták velünk a bolondját. Hogy most nem sikerül, abban mi is, tanárok, zenészek, színészek, írók, tudósok, mindenféle szép „haszontalan” szittyák is benne vagyunk. Akinek nem inge ne vegye magára! Az ide-oda nézegetők meg olvassanak, járjanak színházba, kiránduljanak hegyeinkbe akkor is, ha azok „külföldön” vannak. Örüljenek.

Próbáljanak örülni. A festékszórós vitézek, a trágár ordibálók is. Ha nehéz, akkor is. Ha üres a nap, mert nem hogy vér, de még lucskos trágárság sem szennyezi a pesti utcát. Keressék meg, aminek lehet örülni. Lám a gondolat tovább szállhat szabadon. Egy sóhaj? Kibomlott hallgatás? Legyen. Mielőtt nagy baj lenne, gyűlölet helyett ott az öröm. Más örömét elrontani? Lehet ennek örülni? Céda, csak nem arra vársz, hogy a nyakam töröm? Nem, ez nem derű, legfeljebb káröröm. S mennyire gyűlöletes hazugság (nem közhely!), hogy a legszebb öröm a káröröm. Nem kétlem, hogy van, aki ebben a fertőben már menthetetlenül elmerült. De erről beszélni sem érdemes.

Az örömszerző jelekre érdemes figyelni. Én figyeltem a kamaszkorom óta. Aztán sokszor eltérítettek vágyak, gondok, tervek, hiúságok, betegségek. Még a Halál is. Kár lenne tagadnom, hogy mostanában kevés örömöt éltem át a nagy lármában. Úgy érzem, a teljes élet, a misztikus „teljes élet” attól függ, mennyi örömöt tudsz adni és kapni. Meneküljetek a haragtól, gyűlölettől, erőszaktól! Nehogy ezek miatt süketté és némává váljatok. Nehogy csak üvölteni tudjatok, amikor szerelemről kell súgva vallanotok. S nehogy az üvöltéstől károsult fületek és lelketek ne hallja meg a szeretet lágy, halk hangjait. Nézzetek körül. Mindenütt örömszerző jelek. Ha most még nem is, egyszer majd ott lesznek. A Hold a felhők mögött, egy mondat a könyvben, egy fénytörés a templomban, egy baráti ölelés a régi helyen, csók íze, futás után boldog lihegés, egy fölséges íz, egy szellemes villanás.

Nem fogunk megint örömtelenségtől bukni. „Isten törött csellója” – hallgatni. Az Idők kedveltjei vagyunk, akkor is, ha holnap meghalunk. Mert tudtunk örülni, s valaki nekünk is örült.