Vélemény és vita
Óriás a kerekek alatt
„Egy emberséges rendért folytatott küzdelmében így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt végiggondolva feléje fordultam, hogy megölelem csontváz alakjában is”
„…hiába volt a versek vér-özönje, / testednek jobb már, hogyha így rohad: / e kornál nem durvább a föld göröngye, / és nem keményebb a tehervonat / vaskereke Babits Mihály szívénél” – kevesen tudják, hogy az akkor még igencsak ifjonc (27 éves) Faludy György siratta így el – mondjuk ki: minden idők legnagyobb magyar költőjét éppen nyolc évtizede, miután egy ridegen közönyös, sötét december eleji estén a balatonszárszói vasútállomáson tolatni kezdett az 1284-es számú tehervonat-szerelvény.
Szegény jó Babitsot most hagyjuk, noha Kosztolányi vagy Tóth Árpád jóval közelebb áll a szívemhez, mégis: ha semmi mást nem ír, csak a Jónás imáját, az Eratót, meg Az európai irodalom történetét, már akkor is az örök magyar pantheonban a helye. Viszont éppen Kosztolányinál érdemes megállni egy pillanatra, mert Szabadka nagy szülötte önmagában sem akárki a világhatalomnak számító magyar lírában, és mégis ez a Kosztolányi mondta Pőcze Borbála nála húsz évvel fiatalabb fiára: „Egy fejjel nagyobb mindnyájunknál.” És igaza volt.
A költők költőjének halála után, miként Szerb Antal fogalmazott, még azok is felfigyeltek, akik egyébként egyáltalán nem szoktak tudomást venni holmi versfaragók létezéséről. „Halála után a »költő« szó megint sötétebb és határozottabb körvonalat nyert. (…) Megdöbbentő pontossággal állapította meg leltárának végén: »Éltem – és ebbe más is belehalt már.« Valóban belehalt. (…) Költészete és sorsa olyan tragikus módon összefonódott, mint csak az egy Petőfi élete és műve. A halál hitelesítette minden leírt sorát (…) költészetébe most már kibogozhatatlanul beleszövődött a sorsa. Megkezdődött a legenda.”
Amikor első suta, hozzá írott – remélhetőleg végképp elveszett – versikéim, irományaim készültek, sokszor átvillant rajtam: istenem, mi lett volna, ha megéri Budapest ostromát és mindazt, ami utána következett? Szovjetvilággal, ’56-tal, mindennel együtt. Azután később rájöttem: de hiszen ez is megtörtént. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét- / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába, / s ne legyen szabad, ami jó.” És a rémes és aljas kisajátítás, a „kommunista proletárköltő” bicskanyitogató kultusza évtizedeken át.
S hozzá még, ami a több mint ostoba posztkommunista-világbeli következményeket illeti: miért kellett vajon megfosztani nevétől a szegedi tudományegyetemet, hol magam is végeztem és – nyilván szintúgy sokadmagammal – büszke voltam és vagyok, hogy az ő nevét viselő intézményben kaptam bölcsészdiplomát? (Bezzeg a terrorista Ságvárihoz hogy ragaszkodtak!)
A ház, ahol szegedi évei alatt lakott, a Kádár-korszakban hosszú ideig a városi talált tárgyak osztályának adott otthont. Születésének hetvenötödik évfordulóján Költő a talált tárgyak osztályán címmel írtam riportot az Új Tükörbe – az a réges-régi cím, ki hitte volna, lassacskán mintha időtlenné válna. Pedig az óriásoknak, még ha tehervonat alatt végzik is, a legbiztosabban megtalált és legstabilabban őrzött tulajdonainknak kellene lenniük. Kosztolányi vagy Szerb Antal éppúgy tudta ezt, mint Féja Géza, aki irodalomtörténetében azt írta, József Attila úgy sírt, mint Krisztus az olajfák hegyén – mert olyan is volt. Vagy mint Déry Tibor, aki az Ítélet nincsben csontvázként is megidézi tamáshegyi kertjének asztalához, a Balaton fölé, és úgy beszélget vele, ahogyan oly sokan ma, nyolc évtized után is annyira, de annyira szeretnének.
Megkérdezni, mit tud közölni a túlvilágról („azonos emezzel, mivel ezt is, azt is ti szereltétek össze pokollá és mennyországgá ócska kényszerképzeteitekből”), elmondani, hogy talán azért lett oly boldogtalan, mert nem tanult meg felejteni, ahogyan legtöbben megtanulunk eredendő lassúságunkhoz képest aránylag gyorsan. Vagy csak egyszerűen nézni, szemlélni őt, mint Déry: „Attila közösséget keresett, melyben megkapaszkodhatnék (…) amikor – joggal – úgy vélte, hogy ezt elidegenítették tőle, mongol vágású szemét – melynek belülső, metszett ráncára oly büszke volt, hogy külön figyelmeztette rá a nőket – a világról lassan önmaga felé fordította. Az a kevéske öröm, amit (…) barátai szerezhettek neki, már későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek. Az ember lassan meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik. (…) Attila befelé fordult, nem akart már kiszabadulni önmagából. Nem tetszelgett bánatával, nem volt érzelgős. A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette. Már nem tudott más megoldást: önmagát vonta felelősségre (…) Ravasz, kemény és számító akart volna lenni, s az idegeiben rekedt ifjúsága minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból; egy ügyetlen kölyökkutyához hasonlított, amint a farkasszerepre készülődik. (…) Egy emberséges rendért folytatott küzdelmében így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt végiggondolva feléje fordultam, hogy megölelem csontváz alakjában is. De már eltávozott.”
Dérynek csak ebben az egyben, ebben a legeslegutolsó mondatban nem volt igaza.
Szegény jó Babitsot most hagyjuk, noha Kosztolányi vagy Tóth Árpád jóval közelebb áll a szívemhez, mégis: ha semmi mást nem ír, csak a Jónás imáját, az Eratót, meg Az európai irodalom történetét, már akkor is az örök magyar pantheonban a helye. Viszont éppen Kosztolányinál érdemes megállni egy pillanatra, mert Szabadka nagy szülötte önmagában sem akárki a világhatalomnak számító magyar lírában, és mégis ez a Kosztolányi mondta Pőcze Borbála nála húsz évvel fiatalabb fiára: „Egy fejjel nagyobb mindnyájunknál.” És igaza volt.
A költők költőjének halála után, miként Szerb Antal fogalmazott, még azok is felfigyeltek, akik egyébként egyáltalán nem szoktak tudomást venni holmi versfaragók létezéséről. „Halála után a »költő« szó megint sötétebb és határozottabb körvonalat nyert. (…) Megdöbbentő pontossággal állapította meg leltárának végén: »Éltem – és ebbe más is belehalt már.« Valóban belehalt. (…) Költészete és sorsa olyan tragikus módon összefonódott, mint csak az egy Petőfi élete és műve. A halál hitelesítette minden leírt sorát (…) költészetébe most már kibogozhatatlanul beleszövődött a sorsa. Megkezdődött a legenda.”
Amikor első suta, hozzá írott – remélhetőleg végképp elveszett – versikéim, irományaim készültek, sokszor átvillant rajtam: istenem, mi lett volna, ha megéri Budapest ostromát és mindazt, ami utána következett? Szovjetvilággal, ’56-tal, mindennel együtt. Azután később rájöttem: de hiszen ez is megtörtént. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét- / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába, / s ne legyen szabad, ami jó.” És a rémes és aljas kisajátítás, a „kommunista proletárköltő” bicskanyitogató kultusza évtizedeken át.
S hozzá még, ami a több mint ostoba posztkommunista-világbeli következményeket illeti: miért kellett vajon megfosztani nevétől a szegedi tudományegyetemet, hol magam is végeztem és – nyilván szintúgy sokadmagammal – büszke voltam és vagyok, hogy az ő nevét viselő intézményben kaptam bölcsészdiplomát? (Bezzeg a terrorista Ságvárihoz hogy ragaszkodtak!)
A ház, ahol szegedi évei alatt lakott, a Kádár-korszakban hosszú ideig a városi talált tárgyak osztályának adott otthont. Születésének hetvenötödik évfordulóján Költő a talált tárgyak osztályán címmel írtam riportot az Új Tükörbe – az a réges-régi cím, ki hitte volna, lassacskán mintha időtlenné válna. Pedig az óriásoknak, még ha tehervonat alatt végzik is, a legbiztosabban megtalált és legstabilabban őrzött tulajdonainknak kellene lenniük. Kosztolányi vagy Szerb Antal éppúgy tudta ezt, mint Féja Géza, aki irodalomtörténetében azt írta, József Attila úgy sírt, mint Krisztus az olajfák hegyén – mert olyan is volt. Vagy mint Déry Tibor, aki az Ítélet nincsben csontvázként is megidézi tamáshegyi kertjének asztalához, a Balaton fölé, és úgy beszélget vele, ahogyan oly sokan ma, nyolc évtized után is annyira, de annyira szeretnének.
Megkérdezni, mit tud közölni a túlvilágról („azonos emezzel, mivel ezt is, azt is ti szereltétek össze pokollá és mennyországgá ócska kényszerképzeteitekből”), elmondani, hogy talán azért lett oly boldogtalan, mert nem tanult meg felejteni, ahogyan legtöbben megtanulunk eredendő lassúságunkhoz képest aránylag gyorsan. Vagy csak egyszerűen nézni, szemlélni őt, mint Déry: „Attila közösséget keresett, melyben megkapaszkodhatnék (…) amikor – joggal – úgy vélte, hogy ezt elidegenítették tőle, mongol vágású szemét – melynek belülső, metszett ráncára oly büszke volt, hogy külön figyelmeztette rá a nőket – a világról lassan önmaga felé fordította. Az a kevéske öröm, amit (…) barátai szerezhettek neki, már későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek. Az ember lassan meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik. (…) Attila befelé fordult, nem akart már kiszabadulni önmagából. Nem tetszelgett bánatával, nem volt érzelgős. A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette. Már nem tudott más megoldást: önmagát vonta felelősségre (…) Ravasz, kemény és számító akart volna lenni, s az idegeiben rekedt ifjúsága minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból; egy ügyetlen kölyökkutyához hasonlított, amint a farkasszerepre készülődik. (…) Egy emberséges rendért folytatott küzdelmében így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt végiggondolva feléje fordultam, hogy megölelem csontváz alakjában is. De már eltávozott.”
Dérynek csak ebben az egyben, ebben a legeslegutolsó mondatban nem volt igaza.