Oriana Fallaci újraolvasva

Most, hogy a magyar kormány bevándorlásügyben bajszot akasztott Brüsszellel (Berlin az, csak elírták a nevét), ráadásul itthon is sokan vannak, akik a birodalmi centrumnak drukkolnak, talán elérkezett az ideje, hogy Oriana Fallaci nem sokkal a halála előtt Európa iszlamizációjáról szóló könyveit újraolvassuk, amit annál is könnyebben megtehetünk, mert a Művelt Nép Könyvkiadó tavaly újból kiadta, és mi tagadás, e téren rá is szorulunk némi művelődésre.

Fallaci 1929-ben születet Firenzében, tizenévesként részt vett az olasz ellenállási mozgalomban, haditudósító volt Vietnamban, és számos hírességgel készített nagy figyelmet keltő interjúkat, de ha valamiért a késő utókor emlékezni fog rá, az nem a Henry Kissingerrel, Khomeini ajatollahhal vagy Omar Khadafival készített írása, hanem az a három könyv, tulajdonképpen trilógia, amelyet a New York-i ikertornyok elleni támadás miatt kiváltott haragja íratott vele. Ezek: A Harag és a büszkeség, Az értelem ereje és Az utolsó interjú – az apokalipszis, amely utóbbiban, megismételve és hangsúlyozva korábbi mondanivalóját, egyúttal el is búcsúzik olvasóközönségétől a rákbetegségben 2006-ban elhunyt írónő.

Ami Fallaci – ahogy fenti írá­sait maga nevezi – prédikációiban a legmegindítóbb, az a hazaszeretete, ragaszkodása szülőhazája nemzeti jelképeihez, az olasz trikolórhoz, az olasz himnuszhoz, az európai kultúra keresztény gyökereihez, mindezt úgy, hogy baloldali, liberális, antifasiszta és hangsúlyosan ateista. Az utóbbi jelzőkön azonban nem azt kell értenünk, amilyen értelemben ezeket a szavakat ma használjuk, hanem azok eredeti jelentését, amikor még a baloldal a szegényebb társadalmi rétegek érdekeinek védelmét, a liberalizmus mások véleményének elfogadását, az antifasizmus a fasizmus elleni harcot, az ateizmus pedig a természetfeletti lények létezésébe vetett hit elutasítását jelentette.

Amikor Rómában az amerikai nagykövet mint hírességnek, felkínálja neki az amerikai állampolgárságot, azt válaszolja: „Nagykövet úr, uram: mélyen kötődöm Amerikához… (de) nekem már van hazám, otthonom, anyám. A hazám, az otthonom és az anyám Olaszország. Szeretem az anyámat, és ha elfogadnám az amerikai állampolgárságot, úgy érezném, hogy letagadom, megtagadom őt… amikor meghallom a Mameli-himnuszt, az országom himnuszát, mérhetetlen meghatottság fog el… gombócot érzek a torkomban… Minden egyes alkalommal, amikor meglátom az olasz zászlót, ugyanezt érzem.”

És ez a haza most veszélyben van, és Fallaci szenvedélyesen kiáll a védelmében: „Nincs ínyemre, hogy azt kell mondanom, Trója ég, hogy Európa immár az iszlám egyik felségterülete, sőt gyarmata, és hogy Olaszország ennek a felségterületnek a helyőrsége, ennek a gyarmatnak az erődítménye. Azzal, hogy ezt mondom, mintegy beismervén, hogy a Kasszandrák valóban a falnak beszélnek, hogy a fájdalomkiáltásaik ellenére a vakok vakok maradnak, a süketek süketek maradnak, az eszméletre ébredők ismét álomba merülnek… Minden egyes városunkban létezik már egy másik város. Egy törvényen kívüli város, mint amilyet a palesztinok hoztak létre Bejrútban, a hetvenes években, államot építve az államban, kormányzatot a kormányzaton belül. Egy muzulmán várost, egy Korán által kormányzott várost. Az iszlám terjeszkedés első állomásaként.”

Látva a veszélyt, Fallaci fel akarja rázni Európát: „Ébredjetek, emberek, ébredjetek! Meg vagytok fé­lemlítve attól való félelmetekben, hogy netán az árral szemben úsztok, és rasszistának mutatkoztok, ezért nem értitek, vagy nem akarjátok érteni, hogy egy fordított keresztes háború van folyamatban. Amilyen vakká tesz benneteket a politikai korrektség rövidlátása vagy ostobasága, észre sem veszitek, vagy nem akarjátok észrevenni, hogy vallásháború zajlik. Háború, amit dzsihádnak hívnak… Háború, amelyet azért indítottak, hogy lerombolják civilizációnkat… ha nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád fog győzni… és le fogja rombolni azt a világot, amit nekünk, jól-rosszul, már sikerült felépítenünk”

Fallaci szerint e tekintetben Olaszországnak – és következésképpen egész Európának – három ellensége van, amit úgy hívnak, hogy Hármas Szövetség: a Jobboldal, a Baloldal és a Katolikus Egyház. A jobb és baloldal azonban ugyanaz. Lehet, hogy amint két focicsapatként kergetik a Hatalomnak nevezett labdát, amit rúgásokkal, könyökléssel, mindenféle fortély bevetésével igyekeznek megszerezni, két csapatnak tűnnek, ha azonban jobban megnézzük őket, észrevesszük, hogy, bár a mezük eltér, mégsem számítanak külön csoportnak. Az a történelmi jobboldal, amely a haza iránti szeretetre, a becsületességre, a fegyelmezettségre, a méltóságra, a jó modorra, az idősek tiszteletére tanított és arra, hogy legyünk büszkék nemzeti identitásunkra, nincs többé. És ami nincs, az nem is dirigál, marad a baloldal, az a baloldal, amely a Szovjetunió összeomlásával a kapitalizmus Kínába való betörésével elveszítette tájékozódási pontját, következésképp úgy kapaszkodik az iszlámba, mint egy mentőövbe. Európában a valódi proletariátus nem létezik többé, az iszlám proletariátusban viszont a baloldal rátalált egy olyan támogatói forrásra, ahonnan jövőbeli szavazatokat szerezhet be. És ez a baloldal kiszolgáltatta Olaszországot és Európát az iszlámnak. Fallaci szerint ugyanez elmondható a katolikus egyházról is: „Ez a katolikus egyház, amely a „szeressük egymást” ürügyén nem korlátozza magát a saját jótékonysági iparágában való tevékenységekben, vagyis abban az iparágban, aminek köszönhetően a muzulmán bevándorlók partra szállhatnak, szállásokon bújtatják el őket, politikai menedékjogot és állami támogatást szereznek nekik, megakadályozzák, vagy legalábbis akadályozzák a kiutasításukat… Franciaországban egyenesen mecsetet építenek nekik… Lyonban Decourtray kardinális építtette fel a Nagymecsetet. Ez a katolikus egyház, amely nélkül Európa iszlamizációja, azaz Európa Eurábiává való lesüllyesztése soha nem tudott volna megvalósulni. Ez a katolikus Egyház, amely még akkor is hallgat, amikor a feszületet sértegetik, gyalázzák, lemeztelenített hullának titulálják, eltávolíttatják az iskolatermekből, vagy kihajigálják a kórházi ablakokon.”

Ezek után nem nagyon lehet csodálni, hogy az első könyv (A harag és a büszkeség) 2001 késő őszi megjelenését követően a politikai korrektség és az iszlám harcosai Fallacinak estek. Svájcban például, ahol akkor négy-öt százalék volt a muszlim lakosság aránya, amely mára már mintegy hat-hét százalékra becsülhető (évi 0,4 százalékponttal növekszik), az Iszlám Központ, a Genfi Szomáliaiak Egyesülete, a lau­senne-i SOS Rasszizmus és még egy magánszemély a könyv rasszista tartalma miatt be is perelte Fallacit. A Berni Szövetségi Bíróság a svájci büntető törvénykönyv 261.4 paragrafusa alapján, amely három évig terjedő börtönbüntetés kiszabását teszi lehetővé minden olyan személlyel szemben, aki etnikai vagy vallási származás miatt nyilvánosan lekicsinyel vagy elítél más csoportokat, letartóztatási parancsot adott ki Fallaci ellen, kérve kiadatását vagy elítélését az olasz hatóságoktól. A követelést az olasz igazságügyi minisztérium részéről Roberto Castelli élből visszautasította, emlékeztetve svájci kollégáját, hogy az olasz alkotmány 2., és különösen 21. cikkelye az olasz állampolgárok számára sérthetetlen jogot ad arra, hogy szóban vagy írásban szabadon kinyilvánítsák gondolataikat.

A könyv elítéléséből természetesen a hazai „baloldal” sem maradhatott ki: „Rendes ember nem adja ki, nem fordítja le, nem vásárolja meg a szánalmas Oriana Fallaci fasiszta könyvét” – írta akkor róla Tamás Gáspár Miklós, fasisztának nevezve őt, aki gyereklányként harcolt a fasizmus ellen, szemben a mai antifasisztákkal, akik akkor még meg sem születtek, és nyúlként futnának szerteszét, ha tényleg fegyverrel kellene a valódi fasizmussal szembeszállni.

Mindazonáltal Fallaci, azon túlmenően, hogy biztat, ne adjuk meg magunkat, nem ad receptet arra nézve, hogy ma mit tegyünk, hogy hazánkat, kultúránkat, Európát az iszlám terjeszkedéssel szemben megvédjük. Akármit teszünk is azonban, szükség lesz arra a bátorságra, amivel Oriana Fallaci annak idején szembeszállt a fasizmussal, és élete alkonyán az Európát fenyegető mai veszélyekkel és azok szálláscsinálóival.