Ördögi kör

De a politikában ez nehezebben megy, mint az akciófilmekben. S főleg nem sikerül, ha egyszer már kapituláltunk, odadobtunk mindent, kiszolgáltattuk az országot, amelyet irányítunk. Vagy egy hasonlattal: ha a kiüttetésünk után, arcunk felett finom suhanással elrepül a saját szorítósarkunkból bedobott törölköző. Ilyenkor már nem lehet felállni, dühösen vagdalkozni. Visszatérés csak akkor lehetséges, ha vesztettünk bár, de maradt is erkölcsi, szellemi, fizikai muníciónk a későbbi küzdelmekre. Olyan példa is van, amikor elegendőnek bizonyult a hatalom erős akarása, a becsvágy, a hiúság, az önérdek, vagy csak hirtelen politikai vákuum keletkezett, s az egykor bukott politikai erő szinte belecsöppent a hatalomba.

Előfordulhat, hogy megroggyantunk már, de az ellenfélnek meg van tiltva a kiütésünk. Sőt, bár a győztes kezét a magasba emelik a szorítóban, de mintha tudná, hogy a győzelme nem tetszik a bokszvilág irányítóinak, s már ott a szorítóban kihirdeti, hogy ő ugyan nem lehet bajnok. Az ellenfél beleszaladt ugyan egy jobbegyenesbe, de ez valójában csak egy „kamikaze ütés” volt. Szinte látom a Horn nevű versenyző tekintetét, akit időközben a piros sarokba támogattak, s jobbról balról a fülébe sugdosnak. Visszatérsz! – sziszegik, s ez erőt ad a vesztesnek. Igen, visszatérek!

Ritka a visszatérés, csoda is csak egy volt, de az is mindössze száz napig tartott. Régen volt, de igaz volt, hogy a „korzikai antikrisztus”, Elba császára, bizonyos Bonaparte Napoleon néhány száz emberrel, egyetlen lövés nélkül elfoglalta Franciaországot. Waterloo lett a vége, meg egy kopár sziget, Szent Ilona. Nálunk is volt hasonló kísérlet. Károly királyunk 1921-ben próbálta visszavenni a magyar trónt, tán azt hitte neki is sikerülni fog puskalövés nélkül, de csalatkoznia kellett. A mellé állt csapatok harcba keveredtek Budaörsnél a Horthy Miklós kormányzóhoz hű egységekkel. Tragikus helyzet volt. Előzőleg Károly, a Nagy Háború mielőbbi befejezését akarta, aztán tehetetlenül nézte végig országa szétesését, sőt kétértelmű nyilatkozatai még elő is segítették ezt a folyamatot. Ami Magyarország számára egyet jelentett Trianonnal. Visszatérése ürügyül szolgálhatott ahhoz, hogy a csehek és a szerbek megvalósítsák korábbi tervüket, hogy a Dunántúl felosztásával, megteremtsék egymás közt a közvetlen határt.

Az észak-dunántúli magyar alakulatok mind felesküdtek a királyra, de ezek a cseh és szerb hadsereghez képest elenyésző erőt képviseltek. A király akciója a megmaradt független ország létét veszélyeztette. Horthy kormányzó és Bethlen István miniszterelnök, az antantmegbízottak támogatásával, sőt követelésére, szembeszállt ezzel. A király inkább imákkal kívánt visszatérni, nem fegyverekkel. A lövések hallatán összeomlott és utasítást adott a hozzá csatlakozott Lehár Antalnak és Ostenburg Gyulának a „tüzet szüntess” parancsra. Még mindig azt hitte, hogy fényes ünnepséggel, áhítattal várják Budapesten. De nem volt visszatérés. Elfogták, majd angol hajók Madeira szigetére szállították. Itt hunyt el fél év múlva.

Nem volt visszatérés Károlyi Mihálynak sem, aki formailag még Habsburg jóváhagyással lett miniszterelnök. A szánalmas gróf megrészegült önmaga és kétséges elemekből álló környezete ambícióitól. Elragadta az események tehetetlenségi ereje, a „Népköztársaság” elnökévé avanzsált. Innen már csak egy lépés volt az „átsimulás” a marxisták, sőt a kommunisták világába, ha ebben már tevőlegesen nem is vett részt és távozott a végveszélybe taszított országból. Károlyi még visszatérhetett, „érdemeit” törvényben is rögzítették 1946-ban, de a politikától már távol tartották. Kun Béla, Rákosi és Kádár is megfeledkezett az „érdemeiről”.

Más történet, más jellem, de visszatérés Bethlen Istvánnak sem volt, aki megfáradva a tízéves kormányzástól, 1931-ben mondott le, talán azzal a szándékkel, hogy kipihenve a tízévnyi szidalmat és ajnározást, a gazdasági válság kezelését átadja másnak. Hogy majd később esetleg visszavegye a kormányrudat. A körülmények azonban ezt már nem tették lehetővé, újbóli kinevezése felért volna egy hadüzenettel a nemzeti szocialista Németországnak. Valamiféle belső emigrációban élt, majd a német megszállás után bujdosó lett, s a sors fintora, hogy végül az oroszok vitték el, s ott hunyt el szovjet fogságban.

Nem volt visszatérés Nagy Ferenc miniszterelnöknek sem, akit a kommunisták és a velük kollaborálók buktattak meg egy klasszikus puccsal. Igaz, ennek kikényszerített része volt az is, hogy Nagy Ferenc nem vállalva a végzetesnek látszó konfrontációt lemondott és itt hagyott csapot-papot. Ide vezetett a sok kompromisszum. Ő is azt gondolta, mint a politikai emigráció oly sok tagja: hamarosan visszatérhet. A forradalom alatt, 1956-ban meg is próbálta, de csak Bécsig jutott. S amikor már talán Kádárék is hazaengedték volna, közbeszólt a nagy rendező, a Halál. Nem volt visszatérés.

Rákosi Mátyás viszont nagy „visszatérő” volt, de miután a szorítósarokból bedobták a törölközőt, 1956 nyarán, már neki sem termett babér. Kétségkívül szívós ember volt: visszatért a hadifogságból, az első proletárdiktatúrából, tizenöt éves börtönbüntetésből és még a sztálini Szovjetunióból is. Így együtt ezt nem sokan mondhatták el magukról. És bár nagyra becsülte a szovjet vendégszeretetet, visszatért volna a hruscsovi, brezsnyevi deportálásból is. Hogy nem tehette, azt egyedül Kádárnak „köszönhette”, s alighanem Kádár jól érezte, hogy jobb lesz ez így, mert Rákosiba – ellentétben önmagával és az egész magyarországi kommunista vezetéssel – szorult némi önbecsülés.

A Horn Gyula nevű profi bokszoló bevonulási indulója még az Internacionálé volt, selyemköntös helyett szívesen viselt pufajkát. Rászámoltak, de nyolc és félnél felállt. (Ennyi százalékot kapott a pártja az első szabad választásokon.) Így valóban megroggyant egy kissé, de folytathatta a meccset. S a szorítóban addig gyúrták, kenegették, frissítették, festegették – tán kapott egy kis doppingot is-, hogy a döntő menetre egészen magabiztosnak látszott. Kiütéssel győzött, szinte kivégezte ellenfelét. Aztán eladta a stadion székeit, mosdóit, a közműveket, még a törölközőt is. „Na és?!” – válaszolta újra és újra. Szerencsére a szorítót nem engedték eladni (talán a látszat miatt ragaszkodtak hozzá), így újra ringbe kellett szállnia, de túlzott magabiztossága visszaütött. Beleszaladt egy jobbegyenesbe, ezért több meccsen nem indították. A visszautakra mások léptek rá, de a pufajkát eldugták. Jó lenne tudni, vajon őrizgetik-e valahol, bebalzsamozva, mint egy ereklyét.

Visszatérésre ma is gondolnak. A szorító áll, és ennek így is kell maradnia. Volt is több példa erre a huszonegyedik században. De a visszatéréshez szükséges, hogy a vereség pillanatában ne roppanjon meg a gerinc. Megmaradjon az erkölcsi tartás, legyen mondanivaló, szellemi muníció. Ne csak a puszta reváns éltesse a harcot, ne csak a győztessel szembeni gyűlölet vezérelje az embert. Ne megsemmisíteni akarjuk a másik sarokban állót, mert egyedül csak furcsa pantomimet lehet produkálni. Volt benne részünk bőven. Végtelennek tűnő táncot jártak alaktalan szellemek. A legyőzött ellenfél teste felett mímelték a küzdelmet.

Aki ma az ellenfél teljes megsemmisítésére tör, s egyben a „rendszer”, vagyis a szorító megsemmisítéséről vizionál, annak már nem lesz visszatérés. A politikai élet bizony szorítóban zajló művészet. A küzdelemnek vannak szabályai. Aki géppuskával lövetne a versenyzőkre (azt hiszi, csak az ellenfélre), ugyanazt teszi, mint egy közönséges terrorista: válogatás nélkül pusztít. A visszatérés egyetlen mércéje, hogy a nemzetet építi, védi, avagy pusztítja. Ha csak silány önérdek vezet, belépni és visszatérni is tilos a politikai küzdőtérre, mert csak amolyan circulus vitiosusnak éreznénk, ördögi körnek a közéletet, s akkor tényleg elveszünk a megsemmisítő közönyben.