Optimizmus és fatalizmus

Még négy évvel voltunk az első világháború kitörése előtt, a bátor aviatikusok gyakran zuhantak le kísérleti repülőgépeikkel, Endesz Györgynek hívták a „betörőkirályt”, aki megszökött a Markó utcai fogházból, és Budapesten is aggódva figyelték, ahogy a Szajna elöntötte Párizs nagy részét. A lapok akkor is szívesen írtak panamáról, sikkasztásról, Tisza Istvánt záptojással dobálták meg Szegeden, kormányt alakítani nem sikerült, ezért a király, Ferenc József feloszlatta a Házat. Az ellenzéki képviselők törvénykönyveket és tintatartókat hajigáltak a bársonyszékek felé, a miniszterelnök és egy miniszter súlyosan megsérült. Aztán itt járt a Föld közelében vendégünk, a Halley-üstökös, Budapesten pedig Theodore Roosevelt volt amerikai elnök, aki Mikszáth Kálmánnal találkozott. Közben parlamenti választásokat tartottak, az utolsót a történelmi Magyarországon, amelyet Tisza István „Munkapártja” nyert meg. Választójoggal a lakosság hat százaléka rendelkezett, s közülük is csak minden harmadik nyilvánított akaratot, nyíltan. A király trónbeszédében azonban nem csak a békét, munkát, de az általános választójogot is megemlítette. Nem mindenki örült neki. Aztán megünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Még senki nem sejtette, mi következik 1914-ben. De a dalai lámának akkor is menekülnie kellett Tibetből, sztrájkok és összeesküvések borzolták a kedélyeket Európában, Genfben utolérte a sorsa Luchenit, Erzsébet királyné gyilkosát, aki végzett magával.

Ebben az évben Ady Endre a Pesti Naplóban elképesztő vízióval állt elő Franciaország jövőjéről, pontosabban arról, hogy Franciaország „megunja egy-két évszázad alatt tönkrement nagyúr sorsát viselni”, és szépen áttelepszik oda, ahol újból nagyúr lehet. Afrikába. Úgy tűnhet, a szerző az észak-afrikai francia gyarmatosításról ír, de nem egészen. Még imádott Párizsától is könnyen búcsúzik, mondván, hogy az új Karthágó már készül a régi Párizs helyébe. Ő már akkor tudta, hogy „Franciaország a világ egyik legelső muzulmán országa.” S, hogy mi lesz ebből? „A szentül frivol francia optimizmus a mohamedán fatalizmussal összeházasodik.” Hogy ez mit jelent, valószínűleg maga sem tudta. És biztosan nem sejtette, hogy a dolog pontosan fordítva fog történni bő száz év múlva. Nem Franciaország költözik Afrikába, hanem Afrika Franciaországba! És Párizsban, Marseille-ben, meg a többi nagyvárosban tényleg készül valami, de az megközelítőleg sem Karthágó lesz, hanem valami egészen más. Mondjuk a száz évvel ezelőtti Orán, ahol este sötétedéskor bezárják az európaiak lakta városrész kapuit, s a falakon a katonáknak tűzparancsuk lesz. Ostromlott vár lesz ez, amely el is esik. Vagyis, ahogy Ady mondja: „a francia nép igaz, született tehetséggel vállalhatja el, hogy arabus legyen majd a többi arabussal.”

Most, amikor Franciaország lakosságának minimum tíz százaléka muszlim – s akkor nem beszéltünk a más vallású afrikai bevándorlókról –, és olyan misztikus szavak röpködnek a levegőben, mint integráció, demográfia, munkaerő, érdemes elgondolkodni azon, amit bő száz éve papírra vetett Ady. Szerinte itt Európában „Mohamed és tanításai ellen a mai kultúra érdekében így is, úgy is csak a francia oltás segíthet. Ez az a kultúrás, jeles méreganyag, a franciaság, mely szérumként hathat beteg, barbár szervezetekben.” Azt hiszem erre a „méreganyagra” építené Macron az új francia nagyhatalmat, Merkel a németet, és nem veszik észre, hogy az oltásukkal szemben már régen immunis a beözönlő muszlim tömeg, s maga terjeszti a saját szérumát, mérgét. Amelyről mélyen meg van győződve, hogy az egyetlen igaz gyógyszer. Jobban meg van győződve, mint mi, keresztények mostanában.

Ady Endre kiválasztott ember volt, tévedéseiben is figyelemre méltó. Ferenc József korában leírta, hogy Európa el fog barbárosodni (iszlamizálódik), Franciaország meg Afrikába költözik. Utóbbiban tévedett, remélem előbbiben is. Mindenesetre Franciaország – a rettenetes huszadik század után – engedelmes szövetségesre lelt a meghasonlott Németországban, amely munkával, pénzzel finanszírozza azt a nagyszabású elképzelést, hogy új Európát, új kultúrát, új történelmi korszakot teremtsenek. Ezt a lehetőséget érzi Macron, de talán érzik már Németországban is, hogy kicsit túllőttek a célon 2015-ben, milliónyi migráns befogadásával. Franciaország így „víg fatalizmusra” kényszeríti Európát, de én nem hiszem, hogy maguk a franciák könnyed eleganciával fúlnának a kiáradt Szajna vizébe. A németek réveteg odaadása mögött pedig ott a kegyetlen és kíméletlen gazdasági érdek. Párizsban és Berlinben még úgy érezhetik, van csodaszérumuk: kezelni tudják a helyzetet. Akik legelsőként kezdték – az angolok –, már tudják, hogy nem megy. Menekültek is abból a keretből, amelyet már inkább béklyónak, mintsem a fejlődés motorjának tekintettek. Nem lehet tudni a huszonnegyedik óra előtt vagy után tették-e meg ezt a lépést.

Franciaország nem költözött Afrikába. Afrika viszont Franciaországba költözik. Londonnal már nem tarthatunk, gyanítom, Franciaországgal sem. Amúgy is rossz a tapasztalatunk. Ott van Clemenceau alkotása, Trianon, vagy éppen Bidault 1946-os „jóindulatú” kérdése a magyar miniszterelnökhöz, hogy „Mikor vándoroltak be azok a magyarok Romániába és Csehszlová­kiá­-ba?” Macron ugyanezt megkérdezhette mostani útján vendéglátóitól Bukarestben vagy Pozsonyban.

Mégis csak Berlin lesz a kulcs. A hu­szadik század egyik legnagyobb magyar politikusa, Sulyok Dezső ezt úgy fogalmazta meg több mint fél évszázada, hogy nagyon sok függ attól, képes lesz-e a kontinens legnagyobb hatalma a „perempolitika” helyett, a centrális Európa élére állni, immáron a többi nép tisztelete jegyében. London, Párizs, sőt Róma is végveszélyben van. Isztambul és Moszkva, amely egykori birodalmai révén szintén döntően befolyásolta sorsunkat, ugrásra kész. A perem peremén vannak, de ellátnak Közép-Európába. A centrális politika központjai Berlin, Varsó, Budapest, és tenném hozzá: Bécs, Prága, Pozsony. Az atlanti politika megbukott – írta Sulyok –, 1918 és 1945 után is. Megbukott a kommunizmus és a nemzeti szocializmus szörnyű térhódítása miatt, a világ végzetes kettészakadása miatt, amellyel Közép-Európát kiszolgáltatták mindkét szélsőségnek. (És visszavetették a fejlődésben újabb fél évszázaddal!) És bukásra áll ma is, főként a migráción és globalizáción alapuló kulturális és nemzeti önfeladás révén.

Két véleményt idéztem a régmúltból, amelyekben sok tévedés, de sok igazság is megbújik. London, Párizs vagy Róma nélkül elképzelhetetlen Európa. A perem merre húz? És a nagy kérdés: Berlin most velük tart, és talán bukik? Kár, hogy ezt a kérdést a mostani német választási kampányban alig hallani. Közép-Európának ma történelmi feladata van: Európát, benne a német, francia, olasz nemzetet s akit még lehet, megmenteni, jobb belátásra bírni vagy legalább felébreszteni. Fellengzősen nagy és kivitelezhetetlen feladatnak tűnik. Aránytévesztésnek, önhittségnek, megalomániának.

Én mégis hiszek abban, hogy sikerül. Sikerül, mert a francia, olasz, német kultúra maga az élet és nem valamiféle szérum, oltóanyag. És élni akar. Miként a francia, német és olasz nemzet is. Mi itt tudjuk ezt, ezért küzdünk saját nemzeti megmaradásunkért, kultúránkért, igaz­ságainkért Varsótól Budapestig. Túl sokszor töröltek le a térképről és ma is túl sokszor fojtják belénk a szót Kolozsvártól Szabadkán át Kassáig és Beregszászig. És Brüsszelig. Nem akarom, hogy Európában is szimbolikus vagy tényleges falak épüljenek a városokban, amelyek kapuit sötétedéskor bezárják, és az őrök tűzparanccsal rendelkeznek. Nem szeretném, hogy Afrika, a Közel-Kelet vagy bármely más földrész és régió belénk költözzön. Fegyverrel, erőszakkal, rablással, megalázással nekünk sincs náluk semmi keresnivalónk. Nem is volt soha. Sokkal inkább a Szajna vagy a Duna partján, még ha gyakran Démonok is űznek csúfot velünk, akik elhitetik, hogy optimisták és fatalisták is lehetünk egyszerre!