Vélemény és vita

Önnönmagammal

Elindultam, csak úgy céltalanul, mert már nehezen bírtam a házban, ahol „önnönmagammal négyszemközt élek”

A szemfüles olvasó már ki is találhatta, hogy Széchenyi István naplóját olvasgattam éjjel – ő fogalmazott így egyszer –, s mint minden elmés megjegyzés, ez is mélyen meghatott. „Önnönmagammal négyszemközt.” Magamra is vettem, nem mintha bárminemű rokonság fűzne a grófhoz, legfeljebb szellemi szimpátia, amolyan kritikus rajongás. Mert úgy válik halhatatlanná az ember, hogy kétezer vagy kétszáz év múlva is magunk cél­jait, szenvedéseit, örömeit látjuk meg tekintetében, halljuk meg szavaiban. Hibáit, gyengeségeit, urambocsá’ nyafogásait is értjük. Az emberét, aki reménytelenül boldogtalan, egyedül van, s arra gondol, hogy mindez csak azért van, mert mások nem akarják zavarni. Szinte irigyli a léhákat, akik unatkozni tudnak, ha éppen nincsen minden nap szoáré, séta, bál vagy efféle mulatság. Aztán kegyetlenül rögzíti: nem erről van szó! Egyszerűen nem szeretnek engem, örülnek ha nem látnak.

Így jártam én is. Mindenkit elkerültem, akit lehetett, s aztán elkerültek engem is. Akiket meg magamhoz öleltem, elrendelés folytán hagytak el, vagy nekem kellett akaratom, vágyaim ellenére elzárkóznom. Egyik sem volt könnyű. A testem beteg majd öreg is lett, s annyi önzés nem szorult belém, hogy a mélybe rántsak – szárnyalva lélekben, szellemben – bizonytalan veszedelembe táncos, csillagos képzeleteket. Talán úgy gondoltam, nem enyhíti a bűnt a jó szándék.

A grófnak százkilencven éve, május elején a „Lovakrul” című könyve járhatott az eszében, kritikákat kaphatott, hogy nevetségessé tette nemzetét, meg ilyesmi. Tiltakozott is: igenis joga van leleplezni, sőt „megbüntetni” az elbizakodottságot, az önzést, a hiúságot. Hiszen nekem is folyton az jár az eszemben: legutóbbi könyvem, vagy az előbbiek hova tűntek? Én elbocsátottam őket – járják útjukat –, de eljut-e tényleg, akihez kell. „Mindenki tudja ország. Csodától csodáig.” Nem látok a tündöklő végtelenbe, de tapasztaltam, hogy örülnek az emberek, s hallgatnak a kritikusok. A gróf nem tudott örülni semminek, talán rémálmok gyötörték. Megvoltak az első lóversenyek. Minden jól is alakult, kívánsága szerint. Mégis azt írta: „Most csak egy imádságom van: Ó Uram, változtass kővé, hogy többé fel se ébredjek!” Felolvastam fennhangon.

Miután ezt kimondtam, útnak indultam. Céltalanul, mert nehezen viseltem már a házban a könyvek terrorját. Hiszen tizedét sem olvastam el azóta sem, s ha mégis, annak is csak a tizedére emlékszem. Rám dőlnek álmatlan éjszakán, amikor keringenek a szobákban a nagy oroszok, franciák. Nem elnézőek. Sőt! Jókai, Krúdy sem, a görögök éppen, hogy nem! A Sztálin-összes is itt sorakozik vakítóan, melyet régi kedves könyvtáram előterébe tettek ki kilencvenben – vigye, aki akarja –, s én vittem. Leszakadt a kezem a villamoson, de megvannak! S micsoda meglepetés, az első kötet szerzői előszavában Sztálin – mint egykor Caesar – első szám harmadik személyben fogalmaz! (Persze nem gondolom, hogy tényleg Sztálin írta az előszót, de a nevében írták alá.) S akkor a gróf 1828 tavaszán: „Titkos örömmel gondolok rá, hogy főbe lövöm magam…”

Önnönmagammal négyszemközt. Keresem Caesar emlékira­tait a gall háborúról. Olvastam, át is járta a lelkemet. Mégis, egyetlen mondatot sem tudok felidézni belőle. A könyvre emlékszem, kijegyzeteltem, de most nincs sehol. Azóta négyszer költöztünk, talán boldogabb voltam a könyveimmel, amikor nem volt több ötvennél. Mindegyik személyes ismerősöm volt. Rejtőző bölcsességek. Szeretgettem. Ma csak a Napóleon-gyűjteményem terebélyesebb, s már milyen régen abbahagytam annak a gyűjtését is! Azóta egyetlen könyv nem került vissza a helyére. Caesart sem találom. Ajándékba, világgá ment, feltámadt?

Inkább útnak indulok. Megyek, mert a tavaszi mezők tündöklése másképp bújik be a lelkembe, Isten a henyélőket nem segíti. A repceföldek elképesztő sárgája, a friss búza méregzöldje, az ég kékje, a vadvirágok lilás, ég-földi bongása, és a fű növésével, szirom nyílásával illatos szellő! Egészen más örömöt nyújt. Isteni örömöt. Óh, már értem! Hogyan került ide Caesar, aki istenné akart válni, s a végsőkig is elment, hogy megtudja, lehetséges-e? Utódai már csak „címként” adományoztatták maguknak e halhatatlanságot, de maguk sem hittek benne. De Caesar? Si optima fias: még ha a legtisztábbá válnál is.

Nógrádban járok. Elárvult tanya. Megroggyant keresztfán Jézus, elhagyott parasztház előtt, de még bent az udvarban. Istenkereső, Istenvalló, az igaz Istenért meghaló nép vidéke ez. Élni akaró nép földje. A bánya mégis elhagyva. Mint egy neutronbomba-támadás után. Az irodaház még áll, a rozsdamarta csillék közül néhány még a sínen, több leborulva, mintha az utolsó műszakot be sem fejezték volna, valaha, valamikor, az ókorban, mert longobárdok, hunok vagy tatárok közeledtek. Vagy csak báván valami csodát várt a nép: ömlik majd a pénz! Talán szándékosan is lökte le a sínről valaki a csillét, pokolba vele! A kis tó körül szép zöld hegyek, a tavon szélfútta kísértetek, kedves, barátságos szellemek. Az italbolt korlátján gubbasztó két fekete holló, kezéhez nőtt korsó; füvet nyír egy gazda, vasvillával talicskába rakja, talán jó lesz a nyulaknak, kacsáknak, vagy csak elássa.

Nyugalom, jó kedély. Pedig a tó mellett majális is van (pro forma), énekes Sinatrát forszírozza, testes gazda a babgulyást porciózza, igaz, a fegyvert a hattagú „díszkatonaság” néhányszor eldobja. Hány nap fogdát is kaptam volna, ha az „alakulótéren” annak idején elejtem fegyverem… Hagyjuk. Kínos, de a magyar hadsereg öt Mercédesz páncélozott dzsipje közül egy ott áll. Valaki megkopogtatja a motorháztetőt. A trabantos kongásra a válasz: csak az utastér páncélozott. Parittyakövemmel Kabulban, hát akkor?

A gróf közben megérkezett Bécsbe. Esterházy Sophie azt mondta neki, hogy gyűlölik őt. Többet árt, mint használ. Egy „tiszteletre méltó magyar” közölte, fölöttébb helytelen volt megírnia a könyvét. Pedig mi mindent fog még írni, s főleg tenni! S hogyan reagál?! Gyűlölnek? Tehát hamarosan eljön az én időm! The strong resist, the weak despair. (Az erős kitart, a gyenge kétségbeesik.) Nagyon igaza volt. Caesarnak is és a grófnak is. Caesar negyvenkét évesen fogott bele a nagy kalandba, az örökkévalóságba, maga mögött az emberiség azóta is csodált hadjárataival, tetteivel. A gróf negyvenkét évesen úgy érezte már hetvennégy. Az egész gépezet szétesőben. Tudom, hogy mindketten így hitték, így érezték, bár lehet, hogy tudták, milyen szomorú az örökkévalóság, így is úgy is. Nem ismerek bátrabb embereket, mindennek ellenére, mert a bátorság egyben erényt is jelent.

Más korszakban élünk, talán más világban is, de egy valami nem változott kétszáz és kétezer éve sem. Az erény és a bátorság eget, s földet egymásba átszívó reménye. Caesar és Széchenyi idején is úgy volt, hogy ahány ember, annyi vélemény. Mégis csak egyéniségek képesek összehúzni sokféle, de egyfelé mutató akaratot. Tudás és erkölcs. Tapasztalat. Minden túlzás kerülése. S jó munka után a nyugalom élvezete. Ezt láttam utamon, itt Nógrádban, nem az aranyéhséget. S abban bízom, hogy mind többen érzik majd boldogságnak, hogy hűséges őrszemei nyelvkincsek, fényreménynek, bomló lila föld ölének.

Önnönmagammal négyszemközt, ez volt a sorsom? Elindultam céltalan. Vajon volt-e nyereségem, mely másoknak kárt ne okozott volna? Ha tükrös szemeket elraboltam, szerelmet hódítottam, igen, de más bűnt el nem követtem. Távolban dörög az ég. Leírhatatlan tünemény. Mindenkinek üzenem, olyan embereknek, akik nekibátorodtak, hogy intézzék a dolgainkat, hogy a félelmet száműzzék a lelkükből, ha lehet, s a szeretet és adomány vezesse őket. S talán néha maradjanak önnönmagukkal négyszemközt. Súlyos teher: ha balsors érne, úgyis vége. Vége lesz világi dolgainknak, s megszűnik minden fondorkodás.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom