Oktogon

Az Oktogonon álltak, a házzal szemben, amely már húsz éve is feketére volt rohadva, és már az aládúcolását is inkább a szokás, mint a gerendák tartották egyben. Annyiszor álltak alatta és szemben vele, hogy megszerették. Így. Feketén.

Valami szitált, hó, havas eső vagy köd talán, valami, ami megcsillogtatta a sötétkék kora estét, és Lókötő kinyújtotta a kezét a csíkos kesztyűben, hogy a tenyerébe hulljon néhány gyöngy
ebből a valamiből, akármi is az.

Nézték a várost és a városlakók nyúzott, csalódott arcát.

– Nehéz a január, igaz? – kérdezte magában puhán, és amikor egy idősebb nő nekiszaladt, aztán bocsánatkérés helyett rárivallt, rátette a kezét a karjára.

– Nincs semmi baj – mondta neki olyan hangon, ahogy nagyanya beszélt vele, egyszer régen egy nagy kertben, ha leesett innen-onnan, de a nő lerázta a kezét, hogy mit képzel.

– Mindent. Mindent én képzelek. Magát is. Maga meg engem képzel – mondta neki, és a nő hátrahőkölt, aztán elviharzott.

Zsiráf utána lépett egy fél lépésnyit.

– Pedig szép. Még szép – mondta hangosan, hogy a nő hallja, aztán zsebre vágta a kezét.
– Egy, kettő – számolt, és amikor a nő visszafordult, rámosolygott.

– Három – mondta, és a vállával meglökte Lókötő vállát. A nő állt, aztán intett nekik.
Lókötő felnevetett.

Meglehetősen fáztak, annyira fáztak, hogy Lókötő szabályosan remegett, és a remegés miatt toporgott, aztán ugrált, Zsiráf meg valami jógagyakorlatba kezdett, állva. A járókelők furcsán nézték a két léha, éretlen frátert. Nem értették, még mindig nem értették őket, tehát gyűlölték.

– Jöhetne már – morogta Lókötő, és arra gondolt, hogy az Oktogon Kispestről sincs messzebb, mint Óbudáról és Kamaraerdőről. De Hordó mindig elkésett, és ha az új év második napján nem késik el, talán a nagy fekete ház is összedőlt volna, vagy legalábbis megremeg.

Nem volt sehol, csak a messengeren villogott mindkettőjük telefonján egy O betű, ami azt is jelenthette, hogy mindjárt leszáll valamiről az Oktogonon, de azt is, hogy az új körben sem változik semmi sem, vagy esetleg, hogy om mani padme hum. Tulajdonképpen nem jelentett semmit, vagy mindent jelentett. Zsiráf hiába kérte számtalanszor, hogy ha már elkésik, legalább ne küldjön betűket.

– Jó – bólintott Hordó akkor, amikor először megkérte, pár éve – épp egy nyár végi napon gyalogoltak át a város egyik végéből a másikba, nézték, melyik sarkon találkoznak először az első őszi fénnyel –, és onnantól számokat és ábrákat küldött, aztán egy ideje geometriai formaként is értelmezhető betűket.
Hordó a földalattiból keveredett elő. A válla betöltötte a teret. Ember nem fért el mellette.

– Fáztok, nyavalyások? – kérdezte vidáman, nyitott kabátban, és Zsiráf meg Lókötő egyszerre ordított fel, hogy ne mesélje el újra az otthoni bezzeg hideget, a Nagy-Bihart és Székelyföldet, ahol a macska és a medve és a többi m betűs állat meg a menyecske is törik ilyenkor a kanyarban, ahogy azt Pesten képzelik, hanem örüljön csendben annak, hogy módosult a megfelelő génszakasza, és a mínusz öt neki nem hideg.

– Szenvednek? – intett a fejével, körbemutatva a városon, az országon vagy talán az egész posztkarácsonyi Euroamerikán.

– Az aztán, az a legrosszabb, igaz? – kérdezte egy középkorú úrtól, mintha jó egy órája beszélgetnének. A férfi megállt.

– Az örök aztán és előtt, amely közt elvész a pont most – válaszolta a férfi kimérten, és kezet nyújtott Hordónak, majd bólintott feléjük, és eltűnt az Írók boltjának kirakata mögött. Acélszürke szeme volt. Vagy kék. Olyan, mint abban az évben január 2-án az ég. Legalábbis Lókötő később így emlékezett.

– Companiero – vigyorodott el Zsiráf, aztán széles lépésekben megindultak a Művész kávéház felé mindhárman.

Először Hordó ült le a sarokban, ahol szoktak. Kávét kért és egy pohár csapvizet. Megtanulhatták vol­-na már.