Nyugdíjfolyósító

Joggal mondhatjuk, hogy közel egy emberöltő után megtaláltatott az út, amely a többségében munkavállalókból álló családjainknak a jövőre nézve is elérhetővé teszi a boldogulást.

A mindennapok azonban a munka mellett folyamatos ügyintézéssel is telnek. Számtalan esetben ügyeink intézése közben sajnos ma is úgy érezzük magunkat, mintha az idő megállt volna, amikor hivatalokkal van dolgunk, vagy amikor vásárolunk, esetleg egy pénzintézetnél támad elintéznivalónk. Ilyenkor a körülmények öntudatos állampolgárokból gyorsan visszaidomítanak bennünket alázatos alattvalóvá, aki örül, ha dolgát valahogy elintézte és végre távozhat, hasonlóan ahhoz, ahogy a diktatúrában is volt. Szinte felüdülünk, ha valami úgy sikerül, ahogy az elő van írva.

Fogyasztóként ma is gyakran védtelennek érezzük magunkat. Időnként ezért is veszem magamnak a bátorságot, hogy fogyasztóvédelmi témákban véleményt alkossak, mert nagyon fontos ügynek tartom, nehezen viselem, hogy a terület még mindig gyerekcipőben jár, legalábbis a Nyugaton bevett standardokat tekintve, és ez bizony erősen rontja hétköznap­jaink harmóniáját.

Amikor a devizahitelek elárasztották az országot, és családok tízezreit fenyegette az ellehetetlenülés, a kérdés fogyasztóvédelmi szempontok szerint fel sem merült. A hivatalos hangok egyenrangú felek jogszerű szerződéseiről beszéltek, pedig még az akkori pénzügyi felügyelet vezetője is a hitelezők oldalán lelte meg az igazságot. Nem is beszélve a csúcsjoghatóságról, amely szerint a devizahitel még akkor is deviza, ha erről a szerződésben szó sincs, és az ügyfél még csak nem is látott devizát. A közműszolgáltatók árképzési rendszerét, azaz az árak eltérítését a világpiacon elérhetőtől a fogyasztók kárára is inkább „piaci” hatásként értelmezték. A legutóbbi időkig szó nélkül tűrtük, hogy nálunk a multicégek diszkontminőségű portékát kínáljanak jó áron.

Megszólalni ilyen ügyekben csak akkor szoktam – és most is így járok el –, amikor az eset közvetlenül személyemet, vagy közvetlen környezetemet érinti, mese, városi legenda tehát kizárva. Ezekből amúgy is van bőven a médiában. Jelen esetben a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságról szólnék ismét szigorúan saját történetet bemutatva és a tényekhez szigorúan ragaszkodva. Jó két éve édesanyámmal közös számlát nyitottunk, amit elláttam kellően megalapozott nyitó egyenleggel, gondolva rendkívüli kiadásokra is. A nyugdíjfolyósító ezt követően havonta erre a számlára utalta át édesanyám nyugellátását is. Szép kort megérve, édesanyám kórházban hunyt el. Köztudott, hogy ide belépni csak tb-kártyával és azon az azonosításra szolgáló számmal lehet, amit az intézmény azonnal regisztrál. Joggal vélelmezhető, hogy a rendszer „értesül” a halálesetről, és az információt az érintett állami szektorbeli társhatóságok számára is elkérhetővé teszi (például az egészségbiztosító a nyugdíjfolyósítónak). Ám ez óriási tévedés, ilyet a rendszer nem tesz! Sőt egy hónap sem elég neki erre, így édesanyám részére halála után ismét folyósították a nyugdíját. Tekintve, hogy a számla Zalában volt, én meg életvitelszerűen a fővárosban élek, erről nem volt tudomásom. Ez talán megbocsátható, de a nyugdíjfolyósító szorgalma azonban nem, mert még hónapokig folytatta az utalásokat, egészen a hagyatéki eljárás végéig.

Amikor észlelték a túlfizetést, nem arra fordítottak gondot, hogy elérjenek, pedig ha felhívták volna a bankot, ahol a számla volt, hozzájuthattak volna elérhetőségeimhez, mobilszámomhoz, e-mail-címemhez stb., de ennyi „innováció” nem várható el manapság mindenkitől. Ehelyett dörgedelmes hangú levélben mint jogtalan előnyélvezőt (érdekes módon mégiscsak valahogy kiszagolták életvitelszerű címemet), elértek, és felszólítottak a visszafizetésre.

Az általuk közölt című e-mailben jeleztem, hogy a kérdéses összeget az általuk megadott módon (számlaszám, egyéni azonosító megjelölve) visszafizettem. Az intézet néhány nap múlva gépi válaszban (jó másfél oldal felesleges locsogás mellett) közölte, hogy ne is számítsak arra, hogy e-mailem hamarosan oda jut, ahova címeztem, mert rengeteg esetük van. Kezdtem gyanakodni, és tértivevényes levélben azonnal tájékoztattam őket, hogy a visszautalás az általuk elvárt módon már megtörtént.

Óvtam őket attól, hogy megterheljék a számlámat, és annak a várható következményeire is felhívtam a figyelmüket. Időben tudtak tehát mindent, ami az ügy lezárásához kellett, mégis megterhelték a számlámat.
Telefonhoz nyúltam és tárcsáztam (több tucatszor) a dorgáló levelükben megadott számot, és kerestem az illetékest, de mindig sikertelenül. További számokat is számtalanszor tárcsáztam. Egyszer volt csak szerencsém, a IV. folyósítóosztályon valaki csodaszámba menő módon felvette a telefont, de segíteni ő sem tudott, ellenben ismét biztatott, hogy hívjam csak szorgalmasan az eredeti számot. Szinte Mikes Kelemen bőrébe bújva ismét levelet írtam, ezúttal a cég igazgatójának, és ezt is tértivevénnyel adtam fel. Eddig még semmi reakció.

Ezek után nem tudom, mit gondoljak, amikor azt látom, hogy az ügyfélnek (kétmillió nyugdíjas, és több százezren, akik szintén onnét kapnak jövedelmet) náluk annyi az esélye, mint vak egérnek a macska házában, ha ügyét el szeretné intézni. Mi is egy kiérdemelt szolgáltatás, nevezetesen a nyugdíj fogyasztói vagyunk, ami arányos a munkában eltöltött évekkel és az időközben befizetett járulékokkal. Gondolhatnám azt is, hogy a „kiemelt ügykezelés” speciel rám van méretezve, hogy okuljak, tanuljam meg, hogy ki az úr a nyugdíjfolyósítónál? Rossz híreket róluk ezen túl is bőven hallok. A kérdés azonban nyitott marad, mi a teendőm ezek után? Mondja meg végre valaki, mert úgy érzem, mindent megtettem, ami az ügyben megtehető. A fő kérdés is válaszra vár: miért ilyen bokáig sem érő színvonalú nálunk a fogyasztóvédelem?

Két ok azonnal megjelölhető. Egyik abból fakad, hogy a gazdasági rendszerváltásunk első negyedszázada úgy zajlott le, hogy a hazai polgárokat mint munkavállalókat, mint fogyasztókat is, nagyrészt átengedtük a multinacionális tőkének, a törvények pedig ennek az érdekeltségnek alárendelve születtek, „haladó és felettébb demokratikus” pártjaink ezt képviselték a parlamentben, a multik pedig mindkét minőségünkön mohón zsákolták a profitot. Ettől mára csak részben tudtunk megszabadulni és hatalmas konfliktusok árán. Gondoljunk a devizahitelek kivezetésére vagy a rezsidíjak rendezésére.

Ami bizonyos állami szervezeteket illeti, azok meg sokszor nem mások, mint a régmúltból az akkori szemlélettel együtt átörökölt zárványok, amelyektől még nem sikerült megszabadulni. A múlt árnyai hosszan elnyúlnak. Jól tudták ezt a „haladók” is, amikor még önkormányzatot is akartak rendelni ezekhez egy sikertelen népszavazási kezdeményezéssel. Itt lenne a legfőbb ideje, hogy ezektől a nyűgöktől végleg megszabaduljunk. Örömmel fogadjuk az ügyben, hogy legalább a NAV már nemcsak büntetni, de figyelmeztetni is tud a teendőkre.