Nyugati kereskedésminta

Némileg árnyaltabb megközelítés csupán néhány éve tapasztalható. A közbeszédformálók balliberális osztagai még ma is azt hangsúlyozzák, hogy a keleti és déli kapcsolatrendszerre törekvés káros, helyette tovább kellene inkább erősíteni a nyugatit.

Kapcsolatunkat az Európai Unióval, amely a mi szemünkben képviseli elsősorban a Nyugatot, minden képzeletet felülmúl a szinte szentimentalizmusba hajló balliberális elfogultság. Azt mondják, hogy a nekünk juttatott közös költségvetési forrásokat egyenesen ajándékba kapjuk, ezért jobb, ha minden politikai kérdésben felzárkózunk, és hallgatunk, ha a hűtlenség vádját el szeretnénk kerülni. (A migránsügyben ez a vélemény kristálytisztán megnyilvánult.) Sajnos a hazai nemzeti jobboldal is máig kissé félszegen viselkedik az ügyben, eltekintve néhány karakterisztikus ellenvéleménytől. A közbeszédvezénylés még mindig nemzetközi balliberális monopólium, noha szaporodnak elakadásai. (Lásd például a közelmúltban elhunyt Udo Ulfkotte könyvét, a Megvásárolt újságírókat.)

Ezért töltött el örömmel, hogy a fiatal francia közgazdász, Thomas Piketty a kapitalizmus mai helyzetéről írt könyve (Capital in the Twenty-First Century) jelentős nemzetközi visszhangot kapott. Tőle származik egy megállapítás Magyarországról is. Eszerint hazánkba évente a GDP négy százalékának megfelelő uniós forrás érkezik, miközben a Nyugatra utalt jövedelmek évente mintegy hét és fél százalékot tesznek ki a GDP-re vetítve. Ez utóbbival egyébként listavezetők vagyunk a térségben.

Ez a két szám pedig határozottan mutatja a kapcsolatrendszer lényegét. Szó sincs arról, hogy mi a Nyugat, azaz az Európia Unió pénzügyi szívjóságából élnénk. Éppen ellenkezőleg, a nálunk működő, főként az unióból érkezett cégek mintegy ezernégyszázmilliárd forinttal (négy és fél milliárd dollár) többet emelnek ki hivatalosan a honból, mint amit az unió költségvetése ugyancsak hivatalosan ide betesz.

Piketty természetesen csak a nemzetközi statisztikai kiadványokban hivatalosan elérhető számokból tud csak dolgozni. Hogy mi van ezen túl a háttérben, arról lehet – és valószínűleg van is – fogalma, de pontos képe aligha. A gyakorlatban naponta működtetett, de a statisztikai, számviteli rendszerekben eddig alig tetten ért folyamatok azonban további súlyos eurómilliárdok távozását teszik könnyeddé. Hazánk nyitott gazdasága révén nagyon intenzív külkereskedelmet folytat. Pontosabban szólva a hazánkban működő külföldi tulajdonú cégek adják „magyar” elnevezés alatt e forgalom jó nyolcvan százalékát.

E cégek intenzív megtelepedésének okai között említendő, hogy a privatizációban nagyon alacsony árakon jutottak tőkejavakhoz, tevékenységüket hosszú ideig mentesítettük az adók nagy része alól, és a brutális hazai felszámolási törvény következtében elveszett másfél millió munkahely miatt nagyon nyomottak lettek a munkabérek.A külföldi tőkekitettségünk a GDP százhúsz százaléka, másutt ez inkább ennek a fele.

Mindezek következtében e vállalatok befektetett tőkéje mesésen megtérül, akár két-három év alatt is.

Ilyen nyereségességet azonban itteni könyvekben még kimutatni is vétek (lett volna), ha időben kiderül, még politikai baj is keletkezhetett volna belőle. Jobb tehát az országból időben kiseperni. Erre szolgálnak az exportban és az importban alkalmazott (alacsonyabb és magasabb), a tényleges piacitól jelentősen eltérített árak. A nagy konszernek ugyanis lényegében határon átnyúló kereskedelmüket saját különféle egységeikkel bonyolítják, csak amikor az export áru már a végső értékesítés országában van, akkor kerül elő a valódi ügyfél és a valódi ár. Így tehát az amúgy sem nagyon adóztatott terméket máris kimentették a nyereségével együtt.

Ezek után azonban az sem járja, hogy az anyaországban majd adózzanak a horribilis nyereség után. Nem. A nyereség mentésére az offshore helyek szolgálnak, egyebek mellett Luxemburg. Köztes vevőként ilyenkor az export esetében piacközeli árakon luxemburgi „vevő” lép fel, ahol az adótarifa szimbolikus, de a papírforgalom óriási.A valós nyereség zöme ott csapódik le, rendkívül alacsony adókulcsokkal, de nagy volumenben.

Luxemburg státusza azonban még Piketty esetében is megvilágítást, esetleg részletes elemzést kaphatott volna. Mert az az ország nem más, mint egy európai szintű multinacionális buli, hatalmas politikai szembekötősdivel, sőt támogatással. Ne felejtsük el, hogy Juncker immár a harmadik luxemburgi európai bizottsági elnök. Korábban mindegyikük hosszú ideig volt luxemburgi miniszterelnök, Juncker például tizenhét évig, sőt ő korábban még pénzügyminiszterként is tevékenykedett.

Elvárható tehát, hogy tudja, miről is szól Luxemburg. A félmilliós lakosságú, alig egy nagyobb magyar megyényi területű ország ötvenmilliárd euró GDP-t „termel” úgy, hogy termelő tevékenység az országban csak nyomokban található. Van azonban ide-oda könyvelés, ügyvédek, adótanácsadók bőven, ők „termelnek”.

Nyilván tudta ezt Angela Merkel is, amikor kitartóan ragaszkodott Juncker jelöléséhez. Annak ellenére, hogy saját országa adójövedelmeit is nagyban apasztja a luxemburgi Eldorádó. Miközben az érintett cégek, a szabad és „tényfeltáró” német sajtó (lásd a megint csak a Megvásárolt újságírókat) mélyen hallgatott, és ma is hallgat, hiszen ők is nagyon érintettek és érdekeltek a modell működtetésében.

Bár az ár rendkívül magas, de az ipari termelés esetén mentő körülményként szolgál, hogy a hazánkba települt exportmultik exportja adja azt a devizatöbbletet, ami lehetővé teszi, hogy az állam megszabaduljon sok kockázattal járó devizaadósságától. Sajnálatosan azonban a népességmegtartó vidéket és annak tradicionális szektorát, a mezőgazdaságot, az arra épülő élelmiszeripart és a kiskereskedelmet is maga alá gyűrte ez a „legendás” kereskedési modell, ráadásul éppen az átalakulás kezdetén. Mindenekelőtt a földtulajdonlásban nem érvényesültek a jól követhető évszázados öröklési szabályok, helyette volt az úgynevezett kárpótlás. Ez alapozta meg a nyugatiak igényét, hogy a termőföldet is tekintsük egyszerű adás-vétel tárgyát képező tőkejószágnak. A nyomás, hogy ezt be is vasalják rajtunk, még mindig érezhető, és nem is fog egyhamar megszűnni.

Végül, de nem utolsósorban említeném a közönséggel közvetlen kapcsolatban lévő kereskedelmi hálózatok kérdését. Ma a kiskereskedelmi forgalom döntő hányadát ezek a hálózatok adják. Ezek részint volt hazai állami és szövetkezeti hálózatok átvételével, részben újak telepítésével jöttek létre. Fogalmat valóságos nyereségtermelő képességükről onnét alkothatunk, hogy számításba vesszük azok hazai és külföldi egységek közötti irdatlan működtetési költségkülönbözeteket, természetesen a hazaiak javára, főként a hazai bérszintnek a kintitől való tetemes elmaradása miatt. Ehhez járul még, hogy bizonyítottan azonos címke alatt rendre silányabb minőségű árukat forgalmaznak nálunk.

Az elmondottakból kitűnik, hogy hazánknak a Nyugattal folytatott üzletelése jóval nagyobb mínuszokkal jár, mint amit Piketty felfedezni vélt. Felettébb szemléletes, hogy elérkezettnek látta az időt, hogy szóljon róla. Megállapítása azonban, hogy törekedjünk az elfogult szentimentális balliberális beállítás határozott visszautasítására, és egyben építsük a kommunikációnkat arra, hogy van itt még bőven tennivaló ahhoz, hogy – mindkét fél üdvére – kiegyenlítettebb módon kereskedjünk a Nyugattal, mindenképpen megszívlelendő.