Nyugati észjárás

Ha igaz, hogy a történelem ismétli önmagát, és ha elfogadjuk Hegel állítását, hogy – az úgynevezett spirálelmélet szerint – mindig minden az előzőnél magasabb szinten, felfelé kanyarogva történik meg újra: a strasbourgi uniós hacacáré sajátságos megvilágításba helyezi a jó öreg Georg Wilhelm Friedrich (stb…) tanítását, akinek teóriáját már a nagy Iljics (gyengébbek kedvéért: a Vlagyimir, a Lényin álnevű Uljanov) is a fejéről a talpára akarta (volna) állítani. (Próbálgatta is, de sehogy sem sikerült neki.) A történelem ugyanis, bár olykor tényleg mintha ismételné önmagát, a legfontosabb szinten – a tudatban, a fejekben – mintha állna. Mint az idő az egykori kádárista slágerben. („Megáll az idő, az égen néma álló csillagok, a földön csak te vagy és én vagyok.” Úgy lehet, ezt hívják közös nevezőnek.)

A fejekben, a nyugati koponyákban, s persze megint csak tisztelet a kivételnek, fagyosan, mozdulatlanul áll az idő és hallgat a sötétség.

Valamikor a hetvenes években, az enyhülésnek becézett szégyenteljes nyugati megalkuvó politika tobzódásának idején mondogattuk, hogy majd akkor kapnak észbe, ha a párizsi Diadalív alatt masíroznak az orosz csapatok, mint a németek 1940 júniusában, amit könnyezve, remegő szájjal nézegettek a veterán első világháborús francúz bácsikák. Jelentem: tévedtünk. Nem kaptak volna észbe. Sem akkor, sem később. Máig. A szovjet ármádia ugyan nem dübörgött végig a Champs-Élysées-n, de – most már látható – igazából nem is volt ilyesmire szükség. A jelen strasbourgi daliái mindazt elvégezték és elvégzik helyettük, amire – már akkor is, most is – szükség volt és van.

Az elhülyítést, a züllesztést, a hazudozást, a rosszindulatú inszinuáció és legfőképpen: az egészen bravúros tájékozatlansággal elegy, tömény ostobaság, a már-már zseniális butaság parttalan érvényesítését. (Ez úgy megy, mint valaha Fordnál az autógyártás: bedobták a lemezt, a túloldalon kijött az autó.) A nyugati észjárás rémisztő jellegzetességei és a Karácsony Sándor által annak idején pompásan elemzett magyar észjárás érzékletes részletei megdöbbentő pontossággal rajzolódtak ki az Európai Unió szószólóinak elsöprő többsége és az Orbán Viktor közötti, vitának elkeresztelt rituális keresztre feszítési kísérletben. Így például ahogyan Cohn-Bendit és Tavares méltó utódja, Guy Verhofstadt, a liberálisok (igen stílusosan odaillő) frakcióvezetője reagált, grimaszolt és hadonászott („Orbán folytatja a provokációt” – mintha az utcán lesből lerohant megtámadottat vádolnák, hogy provokált), nos, az gyönyörűen mutatta, mi is a helyzet valójában.

Érvelésük, logikájuk annak az embernek az észjárásához hasonlított, aki önmagával sakkozik. Amikor meg hatásos ellenérvekkel szembesültek, úgy viszonozták, mint aki sakkot kapott, és erre felborítja a sakktáblát.
Ennek a nyugati észjárásnak – ha az észnek, az igényes emberi elmének itt egyáltalán bármi szerepe lehet – az égvilágon semmi köze nemhogy a Karácsony Sándor-i magyar, de a valódi európai (Thomas Mann-i, dosztojevszkiji, orwelli, goldingi, camus-i, szolzsenyicini, a sor hosszasan folytatható…) észjáráshoz sem. Pedig van nyugati – legalábbis tőlünk nyugatra tapasztalható – normális, emberi észjárás is. Egy osztrák emberé, például. „A baloldalnak szúrja a szemét, hogy a magyar kormány jobboldali, ez az igazi botrány… ne vonjuk már meg egy szuverén ország jogát, hogy arról beszéljen, amiről akar” – mondta Georg Mayer (Szabadság Párt). Pedig éppen meg akarják vonni. Ez a dolog lényege. Ne beszéljünk a menekültekről és ne beszéljünk a halálbüntetésről sem. Csak arról és csak úgy, ahogyan ők akarják.

A Szabadság Párttal együtt – ha úgy tetszik, jelképesen annak nevében – üzenjük: nem megy, hölgyeim és uraim. Es geht nicht. Leider. Eb ura fakó, miként valaha mondták. Avagy „nem leszünk gyarmat”, miként nem is oly régen már megmondtuk. Verstanden?