Nyári vigasságok

Szeretem a meleget, a hőség sem zavar túlságosan (mediterrán ember vagyok), százszor inkább ez, mint a vacogtató hideg, mégis: amin az embernek olykor így nyáron is keresztül kell mennie – sok. Túl sok.

Az egészen természetes, hogy komplett gázvezetékcserét egy amúgy jó karban lévő úri házra a nyár kellős közepére terveznek, végtére is a fűtésnél-főzésnél nélkülözhetetlen alapanyag hiánya ideig-óráig nyilván ilyenkor jóval könnyebben elviselhető. Mondom: ideig-óráig. (Ah, mily relatív fogalom, nemdebár? Debár.)

A mesteremberek, miután előző nap ripsz-ropsz megszűnt a gázszolgáltatás (félelmetes, háborús hangulat egy-két percre), annak rendje-módja szerint meg is jelennek, gyorsan és szakszerűen szerelik le a gázórákat, leplombálják, és nagy nejlonzacsiban megőrzésre szépen itt hagyják.

Azután újabb mesterek jönnek, kezdődik a csövek, vezetékek cseréje: kosz, por, fúrás-faragás, fűrészelés, jövés-menés, összevisszaság, cserébe viszonylag normális, csak-egy-két nagyképűbb, hányavetin, fölényeskedve vagy éppen haverkodva hőbörögni kezdő szaki és relatíve kielégítő gyorsaság: nem egészen egy hét alatt vége is a nagy vigasságnak. Mármint az első – a legelső – felvonásnak. Mert vagy két hét szünet következik – hová, mikor és hogyan jutnak be, hol mennyi a teendő stb. Epedve várjuk az értesítést, mikor következik a Nagy Műszaki Átvétel, de előző héten még a vigasság soron következő, ikszedik felvonásként a szintúgy beharangozott, lakásról lakásra történő helyreállítást kell elviselni.

Sokat mondok, ha jó három hét telt el a kezdés óta. Voltam katona, különben is, ha férfi vagy, légy férfi, mégis: ennyi időn át naponta többször vagy akár egyszer is jéghideg vízben zuhanyozni, kánikula ide vagy oda, azért kissé embert próbáló feladat. Nem beszélve a borotválkozásról meg a hajmosásról. A főzést nem is említem, mikró is van a világon, ételküldő szolgálatok meg dögivel, kerül, amibe kerül, ugyebár. Az egy hónapos jubileum felé közeledve, ölnyi plakáttal felerősítve, hírnök jő, s pihegve szól: nemsokára érkezik a tekintetes bizottság, riadó, mindenki legyen mindent félretéve – egész nap – otthon. Jőnek, kopogtatnak, bólogatnak. Még aznap fölszerelik a megváltó gázórát, és visszakapcsolják a gázt, ha… ha jól viseljük magunkat. A közös képviselő, igaz, már jó előre figyelmeztetett: a Főgáz, abszolút monopolhelyzetben lévén, konkurencia nélkül (lásd: szocializmus kontra kapitalizmus) azt tesz és úgy, ahogyan akar, ha akármelyik alkalommal akár egyetlen lakásban nincsenek otthon vagy valahol valami rendellenességet találnak, a többiek is zuhanyozhatnak jégesőben ítéletnapig, amíg csak rendesen nem viselkedik mindenki. Ez volt a pedagógiai alapelv a dicső emlékű kádári néphadseregben is: addig csinálja, amíg majd megtanulja, katona… a meg!)

Persze, hogy rosszul viselkedtünk, rosszul vizsgáztunk, és Főgáz tanító bácsi le is sújtott könyörtelenül: esetleg két héten belül újra próbálkoznak (gondolom, ha jó kedvük lesz, vagy ha nem lesznek így augusztusban túl sokan szabadságon, végtére is nyár van, a vakációzók meg olyan vízben fürdőzhetnek, borotválkozhatnak, moshatnak hajat, amilyenben csak a nagy szabadságban akarnak, a főzésről nem is beszélve.) Nekünk meg úgy kell. Majd megtanuljuk. Ha megtanuljuk. Végtére is rend a lelke mindennek, elvtársak, szabályok vannak, veszélyesség meg veszélyességi pótlék meg előírások, ilyesmik. Tolerancia meg empátia és együttérzés és rugalmasság és jóindulat meg hasonlók nincsenek a szabályzatban. Különben se papoljak itt sokat: aki fürödhet (borotválkozhat, hajat moshat stb.) kedvére és nem kell hajléktalanként csöveznie sógornál, kománál, jó barátnál, barátnőnél, vidéken, erre-arra, az biza magasan tesz arra, aki így járt – kinek nem borja, nem nyalja, ahogy az ősi magyar népi szólás tartja.

Tudok olyan helyet, ahol három hónapig, és olyat is, ahol fél évig tartott ez a buli, mondja az egyik mesterember részvevő szolidaritással. A vigasság, akárcsak a tavaly nyári slágerben az éjszaka, nem érhet véget. Hűsítő eseménysor a nagy augusztusi forróságban. Ugyan, szó sincs halhatatlanul létező, ostoba bürokráciáról, hatalmaskodó és rosszindulatú kivagyiságiságról, fontoskodó lustaságról. Az új és még újabb két-három hetes terminusok híre meg, majd úgy szeptember vége felé, midőn hál’ Istennek még nyílnak a völgyben a kerti virágok, már nem is lesz meglepetés, nem lesz olyan, mint a hideg zuhany. Higgyék el, én már csak tudom.