A mostani, bevándorlás-őrületes időkben például ahhoz, hogy nemcsak a menekült és a bevándorló közötti, alapvető különbségről nincs halovány gőze sem a hazai sajtó „véleményformálónak” becézett, riasztóan félművelt és bicskanyitogatóan arrogáns hányadának – de a már évtizedes, normális és követendő jelenségekhez sincs szeme-füle. Pedig ebben a végtelenül egyoldalú, ostobán sanda és számítóan korlátolt kórusban – óriásplakátokkal és álszent szónoklatokkal elegyítve – vannak halk hangok és megszokottságukban szinte észrevehetetlenné lett magatartásformák. „Amonnan.” Kintről. Több mint figyelemre méltó módon.
„Nukta ke?” – kérdi a mosolygós asszonyka a parányi, de áruval zsúfolt, tiszta boltocskában. Az ár iránti érdeklődésre azonnal, szolgálatkész kedvességgel mondja: „haszá fojnt”.
Igen: már vagy – legalább – negyedszázada itt vannak. Szép számban. Boltok, éttermek özöne. És – Rejtő Jenő után szabadon - nem olyanok, mint a citrom: kicsi, sárga és savanyú. Nem. Mosolygósak, kedvesek, udvariasak – és teljesen veszélytelenek. Nem agresszívak, nem erőszakosak, nem feltűnősködnek, eszük ágában sincs a maguk kultúráját, szokásrendszerét környezetükre erőltetni, ezekkel hivalkodni, netán a befogadókat a legcsekélyebb mértékben is így-amúgy inzultálni. Inkább – azokat szolgálni. Olcsó és – igaz – olykor vitatható minőségű árukkal, de készséges, kulturált fellépéssel, szerénységgel, jóakarattal. Lehet borongani a kínai konyha rejtelmein – bár tudvalevően ízlésekről nem lehet vitatkozni -, lehet szót váltani a zoknik, alsóneműk, pólók vagy sportcipők árának és időtállóságának összefüggéseiről: a lényeg egészen másfelé rejtőzik.
Nukta ke? – kérdezik, és a gesztus ténye mögött, valljuk be, páratlan egyediség húzódik meg a háttérben, csöndesen és szerényen. Nem emlékszem, hogy a Keletinél a szerb vagy az arab valutázók körében tapasztalható lenne ilyesmi, a többieket nem is említve. A felkínált, gáláns lehetőség, vagyis hogy igényt tartunk-e tőlük a nyugtára – a másik fél kimondatlan, de egyértelmű megbecsülését és a saját szerep hasonlóképpen félreérthetetlen megfogalmazását is jelenti. Az alapszituáció helytálló értelmezését. A helyzet tisztességes, nyílt és rokonszenves tudomásulvételét. Azt most nem is említve, hogy legtöbbjük úgy két héttel az ideérkezés után már teljesen elfogadható szinten – sőt, gyakran meglepően jól – beszél magyarul, igaz, ennek persze távoli, ködös ázsiai rokonságfélékkel magyarázható okai is lehetnek, lelki és egyéb kötelékekkel egyetemben – de a lényeg igazából nem ez. Hanem a tény, a jelenségek közül könyörtelenül előlépő lényeg, csupa nagybetűvel. Hiszen, ha mindegyik ilyen volna, lenne, lehetne…
„Oszá fojnt” – mondja tüsténkedve hölgy vagy úr. És kérdésére az ember természetes jókedvvel válaszolja: dehogyis, nem, nem kell nyugta.
„Nukta ke?” – kérdi a mosolygós asszonyka a parányi, de áruval zsúfolt, tiszta boltocskában. Az ár iránti érdeklődésre azonnal, szolgálatkész kedvességgel mondja: „haszá fojnt”.
Igen: már vagy – legalább – negyedszázada itt vannak. Szép számban. Boltok, éttermek özöne. És – Rejtő Jenő után szabadon - nem olyanok, mint a citrom: kicsi, sárga és savanyú. Nem. Mosolygósak, kedvesek, udvariasak – és teljesen veszélytelenek. Nem agresszívak, nem erőszakosak, nem feltűnősködnek, eszük ágában sincs a maguk kultúráját, szokásrendszerét környezetükre erőltetni, ezekkel hivalkodni, netán a befogadókat a legcsekélyebb mértékben is így-amúgy inzultálni. Inkább – azokat szolgálni. Olcsó és – igaz – olykor vitatható minőségű árukkal, de készséges, kulturált fellépéssel, szerénységgel, jóakarattal. Lehet borongani a kínai konyha rejtelmein – bár tudvalevően ízlésekről nem lehet vitatkozni -, lehet szót váltani a zoknik, alsóneműk, pólók vagy sportcipők árának és időtállóságának összefüggéseiről: a lényeg egészen másfelé rejtőzik.
Nukta ke? – kérdezik, és a gesztus ténye mögött, valljuk be, páratlan egyediség húzódik meg a háttérben, csöndesen és szerényen. Nem emlékszem, hogy a Keletinél a szerb vagy az arab valutázók körében tapasztalható lenne ilyesmi, a többieket nem is említve. A felkínált, gáláns lehetőség, vagyis hogy igényt tartunk-e tőlük a nyugtára – a másik fél kimondatlan, de egyértelmű megbecsülését és a saját szerep hasonlóképpen félreérthetetlen megfogalmazását is jelenti. Az alapszituáció helytálló értelmezését. A helyzet tisztességes, nyílt és rokonszenves tudomásulvételét. Azt most nem is említve, hogy legtöbbjük úgy két héttel az ideérkezés után már teljesen elfogadható szinten – sőt, gyakran meglepően jól – beszél magyarul, igaz, ennek persze távoli, ködös ázsiai rokonságfélékkel magyarázható okai is lehetnek, lelki és egyéb kötelékekkel egyetemben – de a lényeg igazából nem ez. Hanem a tény, a jelenségek közül könyörtelenül előlépő lényeg, csupa nagybetűvel. Hiszen, ha mindegyik ilyen volna, lenne, lehetne…
„Oszá fojnt” – mondja tüsténkedve hölgy vagy úr. És kérdésére az ember természetes jókedvvel válaszolja: dehogyis, nem, nem kell nyugta.