Vélemény és vita
Novaja zsizny
Gyűlölet, vadállati kegyetlenség és egyeduralom. Minden képzeletet felülmúló barbársággal. Új élet – totális életellenességgel
„Terjed a tolvajlás, egyre több a rablás, az arcátlan elemek ugyanolyan könnyedén igazodnak el a korrupció útvesztőjében, mint azelőtt a cári hatalom hivatalnokai; a Szmolnij körül sötét alakok zsarolják az ijedt kispolgárokat. A »népbiztosok kormányát« képviselő emberek durvasága általános felzúdulást kelt, és jogosan. A hatalomtól megrészegült senkik úgy bánnak az állampolgárral, mint a legyőzött ellenséggel, azaz ugyanúgy, ahogy a cári rendőrség bánt vele. (…) Mindez a »proletariátus« és a »szociális forradalom« nevében történik, de valójában nem más, mint az elállatiasodott lét diadala; az ázsiaiság fekélye már-már teljesen elborít bennünket.”
Fenti sorok majdnem pontosan száz évvel ezelőtt, 1917. december 7-én Szentpétervárott láttak napvilágot, a Novaja zsizny (Új élet) című lapban. Szerzőjük – ha hiszik, ha nem – bizonyos Alekszej Makszimovics Peskov, azaz Makszim Gorkij. „A forradalom viharmadara”, az Anya (Maty) szerzője, „a proletariátus nagy írója” a „szocialista realizmus atyja”. Igen. Egy hónappal a NOSZF-nak (nagy októberi szocialista forradalom) bifláztatott bolsevik puccs után ez volt a véleménye a történtekről és a következményekről. A bandavezérrel (Vlagyimir Iljics Uljanov, úgy is mint Lenin, sőt, Lényin) már 1921-ben levélben is közölte: „Az orosz nép szégyenletesen szenved a szovjetek értelmetlen és tehetségtelen rendszere alatt. A kommunistákat le kell verni. Hogy ezek mekkora tolvajok, ha Maga tudná! És micsoda aljas burzsujok lesznek belőlük két-három év múlva!”
Így kurvulnak el a próféták?
A kérdés ennél bonyolultabb, de most hagyjuk is Peskovot. (Lapját már ’18-ban betiltják, őt meg annak rendje-módja szerint fel- és kihasználják, kifacsarják, mint egy citromot, majd – Jagoda elvtárs patikusi tálentumát szépen gyümölcsöztetve – gyönyörűen átsegítik a túlparti szemétdombra. És jő „a szocialista realizmus atyja” stb.)
Itt áll előttünk az a hamisításhalmaz, horror- és szennyözön, amit majd egy évszázadon át oltáriszentségnek akartak beállítani, elhitetni. Tűzzel-vassal. Egy évszázada – így tanították – új világtörténelmi periódus kezdődött. („A legújabb kor.”) Az új élet. Novaja zsizny, igen. Az Auróra lövése. Téli Palota. Szmolnij. (Utóbbi azért emlékezetes marad: a szegedi Sajtóházban hosszú-hosszú éveken át Szmolnijnak hívták az egykori Kass szállóból lett Hungária zónázóját, a „kis Hungit”. Hogy miért? „Hát tudod, mit mondott Lenin: csak átugrok ide a Szmolnijba…)
Novaja zsizny. Gyűlölet, vadállati kegyetlenség és egyeduralom. Minden képzeletet felülmúló barbársággal. Új élet – totális életellenességgel.
Száz éve ennek. Száz éve kezdődött. Száz éve szakadt ránk az átok. (A büntetés? „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben…”? Lehet.)
Visszapillantva pedig, hiába tudjuk, hogy az egész pontosan olyan (olyan is volt mindig), mint Lényin a mávzoléjben: kitömött bábu, a vak is látja – irtózat ez az egész. Mint amikor a régi nagy pestisjárványokról vagy a tatárjárásról olvasunk korabeli, szuggesztív tudósításokat. És a leírások, a beszámolók, akár a tartós rosszullét émelygése, idővel lever a lábunkról. Bénít. Újabb hosszú évtizedekre akár. Láttuk. Megtapasztaltuk. A 2006. október 23-i iszonyat után megjelent cikkgyűjteményemnek ezt a címet adtam: Az Auróra utolsó lövése. Az ember mindig igyekszik reménykedni. De 2010 óta egyre inkább hiszem, hogy talán tényleg az volt az utolsó. A legutolsó. De még ha – adja a Fennvaló! – így is van és lesz, nem változtat a tényen, ami oly találóvá tette a mondást, miszerint az évszázad tragédiája, hogy 1912-ben a Titanic süllyedt el az Auróra helyett.