Nők októberben

„Számomra a nő mindig a megfontolások kimeríthetetlen anyaga, megfigyelések örök forrása volt, és az is marad” – írta Sören Kierkegaard, és a nagy dán filozófus megállapítása után már csak egy – nagy! – kérdőjel marad: mi minden is vajon még nekünk, férfiaknak a nő?

El lehetne most borongani a számtalan szebbnél szebb gondolaton, a Biztonság, a Megtartás, az Örök Múzsa, a Társ különféle hitvesi és szerelmetes meghatározásain: ezek a közelítési módok azonban, attól tartok, a világnak ebben a magyar szegletében híjával vannak egy – nagyon is lényegi, meghatározó jelentőségű - elemnek.

Persze, hogy az irodalomhoz, s persze, hogy a költészethez kell fordulni megerősítésért most is. (Főleg így ősszel, ami Ady óta köztudottan kísértetes nálunk.) Különös, és varázslatosságukban dermesztő szellemek kelnek életre: fekete ruhás asszonyok, idősebb és fiatal nők, Lezsák Sándor vonultatta fel őket valamikor 1987-ben: „…és úgy engedték el a férfiak fáradt arcát / mint azok a rádió keresőjét, / és vonultak némán az emeletes házak futóárkaiban, a kövezetre nyomtatott lánctalpak idézőjelei közt, / és idegen katonák hátráltak, / ütötte arcukat dér, lüktető gyászba borult a tér, / és akkor az asszonyok mécsest gyújtottak, / szemük örök lobogását, / és ahogy bögre tejet teszik a kicsi arcok elé, / olyan mozdulatokkal virágozták föl / a harcokban elesett hősök sírját”.

Fiatal lányok lépnek le a nyugati magazinok címoldalairól, szép fürtjeik alatt kezük dobtáras géppisztolyon nyugszik, így mosolyognak bele a lencsébe. S a legújabbkori magyar kultúra egyik legnagyobbja, Németh László írja az Irodalmi Újság első oldalán: „…arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.”

Nők, magyar októberben-no-vemberben.

Én még valaha úgy tanultam: a férfinak kell lőnie a barikádról, a nő, a társa ott van mellette, és tárazza be a fegyvert – aztán valaki, talán Németh László Kálvin téri lányának húga (1963-ig hat év börtönt viselt apa lánya) felvilágosított: nem csak táraznia kell. Adott esetben – mint a Kálvin téri ház tetején.

Pontosan úgy.

A női lényeg szexbombákat megszégyenítő szuggesztivitással tárul elénk, a gondozó-anyáskodó-megtartó szerepek szolid melódiájától a Jeanne d’Arc-i bátor önfeláldozás, kemény kitartás és férfias erő harcálláspontjain a fegyvert csőre töltő csattanásokig.

Egertől a Corvin köz csak néhány lépés. És Gárdonyi Géza aligha túloz az elhanyatlott maklári molnár feleségéről, hogy az ura kardját kapta föl… És idegen katonák hátrálnak előlük, és azután valóban, már a télbe komorult december fővárosi terén, barbár bosszú és irtózatos terror közepén adóznak az elesetteknek.

Mert ez is az ő dolguk.

Persze mindezekkel együtt a nő – természetesen igaza van Kierkegaardnak - megfontolások, felismerések kimeríthetetlen anyaga-alanya, megfigyelések örök forrása is.

Hát a fentiek szellemében figyeljük meg őket jól. Így október 23-a táján különösen.