Nojantri

Aztán egyszer télen érkezik Velencébe, ahol oly sokszor járt előtte, és a jeges, ködös városnak hirtelen meglátja egy ismeretlen arcát.

A Trasteveréről, a Tiberisen túlról, amelynek címerében vörös alapon oroszlánfej látható, sem érdemes írni. A „Nojantri”, az igazi rómaiak legigazibb negyede pontosan ugyanannyira közhely, mint az egész Velence vagy az újabban divatos Dubrovnik – a városvisszafoglalósban amúgy, akármennyit nyafognak, egyértelműen az olaszok a jobbak, mivel tökéletesek a leszaromság és a térbirtoklás művésze­tében, míg a horvátokban általában van valami maradék udvariasság, amely talán a vendégszeretet ősi parancsába van kódolva, talán a nyakkendőviselés okozza, talán egyszerűen csak ilyenek. Aztán az ember egyszer a negyven fokban véletlenül rossz helyen száll le a villamosról. Zúg a forróság. A széles utcán pilledtek a fák, az üzletek árnyékolói alatt szél se rezdül, nincs olyan marha, aki itt délben vásárolna. A kirakatokon leffegnek a százalékok, sconto az mindig van, pirossal.

Ilyenkor érdemes elindulni az embernek az orra után, mert a város valamit akar mutatni magából. Mondjuk fel kell menni egy keresztutcán, aztán megmagyarázhatatlan módon át a napos oldalra, onnan jobbra fordulni hirtelen, aztán egyenesen lefelé.

És ott a piac. Nem a Porta Portese, hanem egy kispiac. Egy igazi kis mocskos piacka.
Éppen zár. Az árusok, csatakosan és unottan hajigálják a nyikorgó kerekű kocsira a maradékot. A zöldség sem bírja a hőséget, kornyadozik a cavolfiore és a carciofo, nem is néz ki jól – tavasszal tele van vele a nagy piac, a kötényes emberek éles késsel vagdalják le a takaróleveleket és dobálják a megtisztított fejeket a mocskos hordóba. Lénárd Sándor, minden idők egyik leguniverzálisabb és legnagyobb zsenije biztos erről is mond valamit A római konyhában.

A gyümölcsöknek láthatóan nem árt a meleg, a narancsok a sárga hatféle árnyalatában ragyognak az egyetlen olyan pulton, amelyet még csak félig bontottak le. Bolognától Nápolyig előfordul, hogy ha az ember csak egy gyümölcsöt kér, az árus széles mosollyal odaadja – ingyen. Per la merenda. Észak és dél mindenben különbözik – csak ebben a született nagyvonalúságban nem. Az csak Pesten divat, hogy a kávéhoz nem hajlandók csapvizet adni. Itt nem.

És már nyújtja is az egy szem, hatalmas narancsot. Valóban nem kér érte pénzt.

Odébb, a kis parkban, ott, ahol a kicsit tikkadt fák lombja úgy zárul össze, hogy alig látszik az ég, ott, ahol gyaníthatóan egy iskolához tartozó kerítés fut, aztán le lehet ülni a gyümölccsel. Könyékig folyik a leve, a színe a vörös és a narancs közt imbolyog.

Az íze semmihez sem hasonlítható. Cukros, tömjénes, citrusos, piszkos, tömény, ismeretlen narancsíz, felismerhető benne a Santa Maria in Trastevere mozaikjának aranya, a tengeri levegő, a sötétkék alkonyat a píneákkal és a sárgán ragyogó vízvezeték-maradékokkal, a Porta Maggiorén fújó szél emléke és vagy ezer év.

Így lett a Trastevere narancs­illatú.