Nézőpont kérdése

Márpedig a középtől bármilyen irányban tartózkodni mint szellemi alapállásban – nem értékrendről van szó, hanem alapállásról! –, óhatatlanul torz látást eredményez: minden, ami a mi oldalunkon van, ismerős, jó, akolmeleg és a mi módunk az ország, a világ üdvének egyetlen lehetséges módja, minden más, ami pedig velünk „szemben” – valójában: a középtől valamilyen más irányban – áll, szükségszerűen rossz, idegen, és az ország, a világ romlását szolgálja.

Magára valamit is adó szellemi ember alapállása a dolgok vizsgálatakor pedig nem igen lehet más, mint a közép. Nem fejtenénk ki bővebben, fogadjuk el alaptételnek – a részletekről pedig kérdezzék meg orvosukat, gyógyszerészüket és Hamvas Bélát. Maradnánk a lényegnél: az oppozíciókban való gondolkodás abban az esetben, ha valaki a középtől bármilyen irányban is eltávolodik, torz világképet szül. Az ilyen nézőpontból a világ, legyen szó bármiről, fekete-fehérnek látszik. Látszik. Ez a kulcsszó. Holott a világban a fekete és a fehér között számtalan átmenet van, bizonyos dolgok pedig feketék és fehérek is lehetnek – egyszerre.

Mindezt Párkányi Raab Péter szobrászművésznek a Magyar Hírlapban 2014. szeptember 5-én megjelent, Magyar művészeti maffia című cikke miatt tűnik szükségesnek leírni. A Szabadság téren felállított, egyeseket sértő emlékmű alkotójának írása ugyanis arról árulkodik, hogy elfeledkezett az elfogulatlanság követelményéről. Fő állításai a következők: a művészet irányított. Vannak tárgyat létrehozó művészek és vannak olyanok, akik tagadják a műtárgyak létjogosultságát. Utóbbiak tartják megszállva a Képzőművészeti Egyetemet, illetve a kiállítótereket. A magát Michelangelóhoz hasonlító Párkányi Raab szerint egykor az „elvtársak” hozták létre a „kortárs” fogalmát és a kurátori rendszert, a „tradicionalistának” bélyegezett művészeket pedig kizárták a művészeti életből, és elveszik tőlük a jogot a kortárs szó használatától, holott ezek a művészek nem tradicionalistának tartják magukat, mert „mai értékeket és gondolatokat közölnek”, „építve, szeretettel”, nem pedig rombolva. Párkányi Raab még ennél is tovább megy a fekete-fehér kontraszt megteremtésében: szerinte ez az egész egyszersmind azt is jelenti, hogy vannak magyarul érző művészek és nem magyarul érző művészek. Párkányi Raab Péter szerint tehát az egyik oldalon állnak a mindenhonnan kizárt, műtárgyakat létrehozó, magyar érzelmű művészek, akiket tradicionalistának bélyegeznek, holott kortársak, míg a másik oldalon állnak a különféle kész tárgyakat felvonultatók, s vélhetően ide sorolandók azok is, akik installációkban vagy performance-okban kortárskodnak, ergo mindenki, aki nem hoz létre míves műtárgyat. A kurátorok és a kritikusok az utóbbiak hátországa.

A probléma logikai természetű: hová soroljuk azokat a tárgyakat létrehozó művészeket, akik nem kívánnak foglalkozni magyar identitásukkal? Vagy aki klasszikus, figurális műveket alkot, annak egyszersmind kötelező magyar érzelműnek és jobboldalinak lennie? Továbbá: hová soroljuk a kész tárgyakat (ready made) egy installációba beépítő nemzeti érzelmű alkotókat? Vagy aki ready made-del dolgozik Duchamp nyomán, az csak liberális, sőt rögtön „magyarellenes” lehet? A többi variációt – nemzeti érzelmű kurátor, aki rajong a késztárgyért, „idegenszívű” egyetemi oktató, akinek idegen szíve csücske a figurális szobrászat stb. – is végigvehetnénk, de felesleges, a lényeg annyi, hogy a két frontvonal között túl sok átjárás lehet és van ahhoz, hogy a Párkányi Raab-féle teória megálljon. És ez nem csak elmélet: elég bemenni bármelyik, kortársakat kiállító intézménybe, ahol egymás mellett békésen megfér a ready made, a videoinstalláció, a hiperrealista mélabú, a figurális szobor, a fotómontázs meg a többi. A galériáknak, mint mindenhol a világon, van profiljuk. És mint mindenhol a világon, nálunk is van művészettörténészekből, kurátorokból és kritikusokból álló klikk, amit, ha harcban áll ellenük az ember, nevezhet ugyan maffiának, de talán egyszerűbb szakmának hívni. A szakma adott esetben sznob. Felül a divatoknak, divatot teremt – de hogy emögött szándékos rombolás vagy nemzetrontás lenne, azt körülbelül annyira életszerű feltételezni, minthogy a hanyag közértes azért hagyja megromlani a húst, mert a sátánista vegetáriánus szekta irányítja a fülébe ültetett chippel. El kellene dönteni, hogy ízlésekről vitázunk – amiről lehet –, vagy azt állítjuk, hogy akinek más az ízlése és másfajta művészetet preferál, mint mi magunk, az rögtön a Rossz földi szolgája. Előbbi kísérlet a felnőttek vitájához vezet, utóbbi nyelvöltögetéshez, ami semmi másra nem alkalmas, minthogy elfedje a valódi problémát – ha van. A korízlés ugyanis nem probléma – még ha részben a kurátorok és a kritikusok is generálják –, hanem jelenség. Ráadásul múló jelenség, mint a világ bármely eddigi művészeti status quója: olyan még nem volt, hogy ugyanaz a kánon maradjon érvényben örökre. Korszakok vannak. Jelenleg úgy tűnik, egy értékpluralista korszak van, amit személyesen úgy érzékelek, mint amelyben megfér egymás mellett az alkotott és a késztárgy, de meglehet, Párkányi Raab Péter úgy érzékeli, mint amelyben fojtogató az utóbbi túlsúlya. Hogy valójában milyen volt ez a kor, az majd akkor derül ki, amikor túlvagyunk rajta. Ki tudta a maga korában, hogy mennyit ér – a Párkányi Raab állításával szemben nemhogy a kánonból kiszorított, hanem végre kanonizálni kezdett – Kondor Béla művészete?

Mind között a legmegdöbbentőbb azonban a szobrászművész azon állítása, hogy a kortárssal szemben a tradicionalizmus áll – legalábbis a gonosz kritikusok vádja szerint –, holott a tradicionalistának bélyegzett művészek valójában kortársak, akik „mai” értékeket és gondolatokat közölnek.

Nos: a kortárs és a tradicionális nem egymásnak ellentmondó fogalmak. A tradicionális nem szitokszó, még akkor sem, ha egy-egy ostoba kritikus annak szinonimájaként használja. Az értékek pedig nem „maiak” vagy „tegnapiak”, hanem értékek vagy nem-értékek. Ráadásul minden valódi művész, akár kortárs, akár nem, tradicionalista, akkor is, amikor formát bont. Azt ugyanis épp annak a jegyében teszi, hogy a bevett unalmas, már érvénytelen kifejezési mód helyett olyat keressen, amivel érvényesen mutathatja fel az örök idők óta érvényeset – tradicionálisat –, legyen szó emberről, Istenről, világról vagy épp azok tagadásáról, ami már szintén tradíció. Újat mondani elég nehéz – helyette érvényeset, hiteleset, igazt, valamint érvénytelent, hiteltelent és hazugot lehet mondani.Teljesen, totálisan mindegy, milyen formában. Műtárgyat alkotva vagy egy, az utcán talált kődarabot egy üres térben épp a megfelelő helyre helyezve. A míves szobor és a kész tárgy nem ellentétben áll, hanem kiadja a kortárs művészet teljességét. Amiben van érvényes és idővel majd érvénytelenné váló mű is. De az biztos, hogy ezek nem a Párkányi Raab-féle modellben rendeződnek el a lövészárkok egyik és másik oldalán.