Vélemény és vita
Nemzetközi megavagyonok
Az elmúlt négy évtized sajátos építkezést tett lehetővé a világgazdaságban azzal, hogy a tőkének a nemzetek ellenőrzésétől megszabadult korlátlan szabadságot adott
Nem másutt, hanem egyenesen a nagynevű Spiegelben olvastam a minap, hogy a német tőzsdén jegyzett nagy cégek – gyakorlatilag a német gazdaság krémje – megtartották éves közgyűléseiket, és döntöttek a nyereség felosztásáról. A nyereség egy részét értelemszerűen későbbi befektetési és kockázatfedezeti célokra tartalékolják, másik hányada viszont a részvényesek osztalékának kifizetését szolgálja. Osztalékra az érintett nagy cégek 32 milliárd eurót szánnak – az összeg hazánk éves GDP-jének hozzávetőleg egyharmada, csinos összeg.
A meglepetéstől felocsúdni is alig tudtam, amikor az osztalékok kifizetésének címzettjeiről is értesültem. A nagyobbik rész, húszmilliárd euró ugyanis elhagyja Németországot, ebből az összegből különféle nagy nemzetközi befektetői alapok, esetleg magánbefektetők fognak gazdagodni. Ezeket többnyire remek adóparadicsomokban jegyezték be, egyebek mellett éppen Luxemburgban. Az ilyen adóparadicsomokban felhalmozott pénzvagyon hiteles becslések szerint nagyobb, mint a vezető országok hivatalos összesített külföldi pénzügyi befektetése, és évente, a becslések szerint, jó kétszázmilliárd dollárral még ma is szaporodik. Többnyire tehát így az osztalékadót is meg lehet úszni, hiszen az alapok majd adóznak Luxemburgban és több tucat más adóparadicsomban, persze, hogy mennyire keveset, az más kérdés.
Tehát a megtermelt haszon jórészt nem a németeket gazdagítja, hanem külföldre megy? Valamint efölött azok a további csinos milliárdok is, amelyeket az export-import üzleteken és a kapcsolódó álcázott pénzügyi műveleteken keresztül a termeléssel foglalkozó országokból kiemelnek. Történik ez egy olyan társadalomban, amelyet gazdagnak tartunk, hiszen az átlagbérek ott háromszor-négyszer magasabbak, mint nálunk, ahol a háztartások vagyona többszöröse az átlagos magyar háztartásokénak.
Ha manapság kevésbé használt, de múltbeli áthallás okán még talán értett fogalommal élünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a helyi munkavállalók által előállított új értéken még csak nem is a helyi befektetők – akik időnként nemcsak munkavállalók, de kisrészvényesek is – gazdagodnak, hanem mások? Az előállított értékek még kisebb részben sem kerülnek azokhoz, akik azokat előállítják. Egy ideje tudjuk, hogy a „fejlett és művelt” Nyugaton évtizedek óta nagyon megváltozott az új értéken való osztozkodási arány. A tőke nagyon túlnyerte magát, a munka növekvő termelékenységének teljes többlet hozadékát a tőke, ezen belül is a pénztőke zsebelte be.
Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy ez csak Németországban van így a fejlett Nyugaton. Amerika forradalminak is beillő politikai fordulata is erről szól. Az amerikai értéktermelő szektorokat régóta a vállukon tartó, alapvetően több nemzedék óta az országban élő és jobbára (noha nem kizárólagosan) fehér középosztálybeliek fellázadtak a politikacsinálók ellen, és új utakat keresnek, mert megelégelték a három-négy évtizedes mellőzöttséget. Elfordultságukat a hivatalos politikától jelzi, hogy nem profi politikust választottak elnöknek. A választások után a hivatalos „nemzetközi pártállású” politikacsinálók pártjuktól függetlenül pedig nagy buzgalommal az új kurzus megbuktatásán mesterkednek. Nekik nem tetszik az ötlet, hogy legyen Amerika ismét nagy, mert az az ő erszényüket apasztja, miközben az amerikai átlagpolgárét hizlalja.
Az „Obamacare” kiiktatását éppen az elnök párttársainak egy csoportja segítségével vitték a napokban jégre. További működése ugyanis éppen a nagytőke érdeke, ők értékesítik tízmilliárdokért azokat a „javakat”, amelyeket az érintetteknek a pluszforrásokból biztosítanak, miközben a szükséges többletforrásokat nagyobb részben a hazai kis- és közepes cégek adják össze. Ők őszinte hívei is az Obamacare megszüntetésének. Mert a törvény nem a népegészség megóvásáról szól, hanem arról, hogy azok, akik saját egészségüket szisztematikusan rombolják, azt továbbra is – immár közös költségen – tehessék, és ehhez állami forrásokat is igénybe vehessenek (kábítószeres tűcsere és hasonlók).
Az elmúlt négy évtized sajátos építkezést tett lehetővé a világgazdaságban azzal, hogy a tőkének a nemzetek ellenőrzésétől megszabadult korlátlan szabadságot adott. Az utóbbi jó két évtizedben meg már arról beszélhetünk, hogy a világgazdaság e korlátlan tőkeszabadság jegyében globalizálódott. Ez a gyakorlatban nem jelent mást, mint a tőke feletti nemzeti kontroll megszűntét, amit nem helyettesít semmiféle más ellenőrzés. A munkavállalókkal szembeni túlnyerésnek nincs természetes korlátja, az idézett osztalékfizetési példa pedig jól mutatja, hogy mi a történet lényege.
A teljes mértékben a nemzeti ellenőrzés alól kicsúszott pénztőke korábban nem látott megtérülést biztosított magának azáltal, hogy a kormányok évtizedekig tűrték, a műveleteit úgy végezze, hogy folyamatosan kibújjon az adófizetés alól, ezáltal korlátozatlan versenyelőnyre tegyen szert. Felhalmozott vagyonából arra is bőven futotta, hogy óriási összegeket áldozzon olyan politikai garnitúrák hatalomba juttatására és tartós ott-tartására, amelyek a neki kedvező megoldásokkal szolgálnak. A cél érdekében a világmédiát szinte teljesen uralma alá vette, részben tulajdonosként, részben megvásárolt megmondóemberei révén. Tette és teszi is ezt máig több szinten. Elsősorban a nagy nemzetközi szervezeteket szállták meg deszantosaik (ENSZ, IMF, Világbank, WTO, Európai Bizottság).
Se szeri, se száma azoknak a nagy nemzetközi játékosoknak, akik csak az egyik igazán emblematikus globális szereplőnél, az amerikai bejegyzésű Goldman Sachsnál ébredtek világpolgári tudatukra. (Közülük az elmúlt két évtizedben öten lettek az Egyesült Államok pénzügyminiszterei.) De jutnak bőven erőforrások a nemzeti szintű politikai erőterekre is, bár ez újabban inkább a forrásokkal agyontömött „független civil” szervezetekre hárul, főként ott, ahol a nép felébredt és alkalmas kormányokat választott magának. (Maradva csak a Goldman Sachsnál, több nemzeti jegybankelnököt, befolyásos pénzügyi vezetőt, köztük Mario Draghit, az Európai Központi Bank jelenlegi elnökét és korábbi alelnökét, Lucas Papademost is ők adták.)
Korábbi agyonreklámozott „civilek” politikai posztokra segítése mostanában sem idegen technikai megoldás. Vannak, akik büszkén vállalják is, hogy a nemzetközi nagytőke kijárói által biztosított juttatások kedvezményezettjei, beleértve egyes magyar európai parlamenti képviselőket is. Ők aztán rendületlenül bizonyítani igyekeznek, hogy megdolgoznak a pénzükért. Egyebek mellett a paksi atomerőmű-beruházást még akkor is abcúgolják, amikor már maga az Európai Bizottság is kifogyott a szuszból és felhúzta a sorompót. Nem mindegy ugyanis, hogy tízmilliárd eurónyi üzlet után a haszon hova folyik, marad-e nemzeti kézben, vagy „nemzetközivé” válik.
Az előttünk álló évek nagy kérdése lesz, hogy a világ népei felett végleg átveszik-e az irányítást a pénzügyi megavagyonok diszkréten megbújó urai, vagy sikerül azokat ismét hazájukat szolgáló választottakra bízni.