Domonkos László

Vélemény és vita

Nemzeti főadó

Mint tudjuk, a kormány elhatározta, hogy a Duna Tv lesz a nemzeti főadó

Az M1, vagyis „a királyi” tévé 1-es csatornája pedig hírtelevízió, vagyis napi, aktuális hírszolgáltatást biztosító médium.

Hogy a „nemzeti főadó” jelentéstartalmát megértsük, idézzük emlékezetünkbe a „Kossuth rádió, Budapest”-et és ezzel együtt Bőzsöny Ferenc hangját is. E hangnak magyarországnyi súlya volt. Nehéz idők jártak, mégis maradt egy létező, otthont, menedéket jelentő, féltve őrzött maradék az éteren, a HAZA egy darabkája. Így, csupa nagybetűvel. Ezt testesítette meg, ezt szimbolizálta az a hang, az az adás, az az adó. A Nemzeti Főadó. Ha úgy tetszik, Magyarország maga.

A Magyar Televízió a kádári ellenforradalom leghatékonyabban alkalmazott médiuma volt. Miért? Mert alig pár évvel a szabadságharc után kékes fényű képernyőjével, s azon megjelenő sztárjaival, legyen szó Simon Templarról vagy a Tenkes kapitányáról, hát még a jégkorcsolya-Európa-bajnokság csillagairól, már az egész országot a fotelbe ragasztotta. De még ezzel együtt sem volt és nem is lehetett – s nem is lett – soha nemzeti főadó. Mert Bőzsöny Ferenc hangszínét nem győzhette le Komlós János sanyarún somolygó ábrázata, de még a különben nagyszerű Öveges professzor tudományos ismeretterjesztő sorozata sem, amelyhez egyébként a prof ékes, dunántúli tájszólása járult. De nem konkurálhatott vele Vitray Tamás sokszor fád, ám olykor kétségkívül eredeti, máskor kimondottan élvezetes és okos humora, vagy éppen Antal Imre kedvesen fontoskodó hablatyolása, a Halló fiúk, halló lányok…

A nemzeti főadó a hatékony megvalósulás ígéretével 1992 karácsonyára érte csak el a Kárpát-medencei magyarságot. Aligha túlzás a rendszerváltozás egyik legnagyobb teljesítménye az első magyar műholdas televízió – a Duna tévé létrehozása volt. Réges-régi, idejét múlt dolgok lennének ezek? Aligha. Aktuálisabbak, mint valaha.

Már akkor, annak idején is a Duna Televíziónak kellett volna nemzeti főadónak lennie. Magától értetődőn, mondhatni, in statu nascendi, azaz születése pillanatában. Mert hogy egy csakis ezzel az igénnyel, ebben az eszmei vértezetben létrejövő médiumnak volt – és van ma is – erre a funkcióra jogosítványa. Én személy szerint tizenhat évnyi ottlétem alatt átélhettem a Duna Televízió szívszorító aláhullását, a Sárától Cselényiig vezető, mindinkább gyorsuló, végül zuhanórepülésbe torkolló folyamatot. És 2010-ben sokad magammal nem mondhattam mást, mint hogy egyetlen kiút van csak ebből az egészből, az MTV-vel való összevonás. Csak éppen… Rövidesen megjelenő, a Duna-romlás anatómiáját tárgyaló új könyvemben maga Sára Sándor mondja ki: már jóval korábban kellett volna lépni, a Duna tévébe „olvasztani” az MTV-t. Vagyis a Duna Televízió eredendő szellemiségét tenni meg alapnak, meghatározónak, elsődleges fontosságúnak. Nemzeti főadónak, ha úgy tetszik…

Most ennyi év, ennyi gond és ennyi károkozás után lám – mint az lenni szokott – az idő az igazakat igazolja. Sára Sándort és több egykori kollégát. Gyanítom, sem őket, sem Sárát nem tölti el maradéktalan és felhőtlen örömmel ez a mostani, nem mindennapi elégtétel. Mert az. Csakhogy ilyen szomorú előzmények, ilyen kálvária után kellett ennek megtörténnie? Ilyen fejleményhez ilyen előtörténet szükséges? Nem túl nagy ár ez, nem túl sok ahhoz, míg idáig jutottunk?

A tanulságok remélhetőleg önmagukért beszélnek. A nemzeti főadó mindenesetre – végre – az 1956 után legfontosabb magyar tömegkommunikációs eszközt illetően megvan. Szomorkás, keserédes mosollyal konstatálva, hogy jobb későn, mint soha.