Nemzetépítés, növekedés

Alapvető szemléleti az eltérés azonban, hogy a gazdasági növekedés eredményét milyen mérőszámok alapján minősítjük, tartjuk kedvezőnek vagy éppen kedvezőtlennek.

A ma is uralkodó fősodor attól tartja a növekedést egyre eredményesebbnek, ha az adott egységben (legnagyobb sajnálatukra ma még ezeket országoknak, nemzetállamoknak nevezhetjük) egy év alatt a korábbi időszaknál jóval több pia­ci értéket képviselő terméket, árut, szolgáltatást állítanak elő. Az általuk ügydöntőnek vélt mérőszám ennek a szemléletnek megfelelően a bruttó társadalmi termék, amit nálunk egyszerűen az angol nyelvből kölcsönzött fogalom, a gross domes­tic product kezdőbetűinek rövidítésével GDP-nek neveznek.

Maga ez a tény is jelzi, vajmi kevéssé törődnek azzal, hogy a hazaiak értsék is, hogy miről van szó, elég, ha a „külföld, a nemzetkö­ziek” értik, a hazaiak pedig érjék be azzal, hogy sznobok módjára szorgosan dzsídípízgethetnek lapokban és tévéinterjúkban. Ők a valóban illő, másfajta definíció hiányában közgazdászoknak értelmezett szakértők, igényeiket a hivatalos honi adatszolgáltatás, a KSH is gondosan kiszolgálja.

Van a gazdaság ügyeivel foglalkozóknak egy, az előbbieknél lényegesen szerényebb létszámú, de elkötelezett osztaga is - ahova magamat is sorolom -, amelyet ez a szemléletmód nem elégít ki, mert lényegkerülőnek, semmitmondónak tartja, legalábbis ami a gazdasági növekedéshez kapcsolódó hazai érdekeket illeti. Mi a kérdést úgy tesszük fel, hogy minket a GDP helyett inkább az érdekel, hogy a végén az ország a GDP-ből mennyi jövedelemhez jut. Szerintünk a gazdasági növekedés hazai eredményét, valódi hasznát ez méri igazán.

Fájdalom, de ezt a jogos igényt a honi nyilvántartások csak erős megszorításokkal elégítik ki, ezért bizonyos kerülőutakat kell választani ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni időket a gazdasági növekedés oldaláról minősíteni tudjuk. Nem várt módon segítségünkre a kisszámú, de a közgazdásztömegtől jól megkülönböztethető nemzetgazdászoknak az szolgál, hogy bár végbement a gazdaság kollektív, gyakorlatilag államkapitalista tulajdonlásúból döntően magántulajdonlásúvá történő átalakulása, ám ez a tulajdonváltás a hazaiakat alig érintette. Így a hazai jövedelmek döntően továbbra is munkajövedelmek vagy ehhez rokoníthatók (nyugdíjak, munkaalapon szerzett járadékok). A hazaiak tőkejövedelmei elhanyagolhatók. A valós hazai jövedelemalakulásra a legalkalmasabb számsornak a reálkeresetek indexe mutatkozik, amely az időközben lezajlott és elburjánzott inflációs hatásoktól is mentesíti a számokat, tehát megközelítőleg valós képet ad a hazai növekedés értelméről, hasznáról.

Köztudott, hogy a rendszerváltás olyan gazdasági összeomlással kezdődött, amely maga alá temette a GDP-növekedés esélyeit is. Az addig hazánk külföldi gazdasági kapcsolatainak több mint felét adó KGST megszűnt létezni, helyére radikális sebességgel új típusú piacok léptek. Emiatt évekig gazdasági növekedés helyett csökkenés volt a jellemző. Ezt a folyamatot hűen tükrözi a reál­keresetek alakulása is. A reálkeresetek változását jelző index az 1991-es száz százalékról 1993-ra 94,8 százalékra csökkent, de 1994-ben ismét túlhaladta az 1991-es szintet. Innen az MSZP-SZDSZ vezetés alatt szó szerint hét szűk esztendő következett, s a visszaesés mértéke még az 1993-as évet is alulmúlta (94,4 százalék), és az Antall–Boros-kormány alatti 1994-es év szintjét (101,6 százalék) csak 2001-ben haladta meg kissé (101,9 százalék).

Ettől kezdve szinte azt érezhették az ország jövedelemfelhasználói, hogy végre elérkezett a rendszerváltás gazdasági értelme is hozzájuk is, eljött a várva várt felzárkózás. Néhány évig úgy tűnhetett, hogy ezt a politikai bal- és jobboldal egyaránt célként jelöli meg. Majd 2001-től, 1991 után éppen tíz évvel, az 1991-es szintről indulva 2008-ig harminc százalék feletti reálkereset-emelkedés jött össze, hogy egy belső kormánypuccs után helyt adjon a rögvalóságnak, a balliberális gazdaságpolitikai ábécé alaptételének, a megszorításnak, amely az addig elért ígéretes indexnövekményt 2009-ig jó nyolc százalékkal rontotta.

Aztán 2010-ben, a 2007-es szintről ismételve a startot, máig jó huszonöt százalék a növekmény, és jók a következő évek növekedési esélyei is. Fontos szót ejteni arról, hogy a szorgos-dolgos mainstream elemzők által olyan kiemelten dédelgetett GDP-től mennyire nem függ a jólét, illetve annak fő forrása, a reálkereset. A 2002 utáni, 2006-ig tartó dinamikus GDP-növekedést mutató években ezt a reálkereset növekedése egyáltalán nem tükrözte, pedig az ország emellett még rohamtempóban növelte az adósságait is , amiről balliberális káté szerint azt illik mondani, hogy a külső forrásokat is felélte.

Az időszak alatti együttes, mintegy tizenhét százalékos GDP-növekedésből és az államadósság GDP-arányos, több mint ötszázalékos bővüléséből alig négy és fél százalékos reálkeresetindex-javulás adódott. Egy képzeletbeli vizsgálóbíró ilyenkor bizonyára feltenné a kötelező kérdést: hová tűnt a többletpénz és a többletjólét? Ilyen kérdést a többségi közgazdász-társadalom azonban annak „illetlensége” miatt soha fel sem tesz, így az az izgága kisebbségi illetlenekre hárul. Annyi fix, hogy nem az oroszok vitték el! Az is biztos, hogy idehaza sem található. Akkor bizony nem marad más, mint hogy a különbözet átlépte a határt, nem képletesen, hanem többnyire digitálisan. Jelzi is ezt az időközben kialakult államadósság-helyzet, a 2001-es ötvenkét százalékról 2011-ig nyolcvan százalék fölé ugró államadósságszint, de a 2003-ban 12,5 százalékra tornázott jegybanki alapkamatszint, valamint a fizetési mérleg tetemes mínuszai, amelyek a hazánkba érkező pénzmilliárdok borsos árát is előrevetítik. Remek GDP-számok gyatra hazai jövedelmekkel párosultak. Csodaszámba megy, de attól még a valóság visszaigazolta, hogy 2010-től napjainkig úgy sikerült több mint húsz százalékot a reálkereset-index (jólétindex) értékén emelni, hogy közben a gazdaság alig nőtt többet, mint tizenegy százalékot GDP-alapon. Közben az eladósodottság is jó hét százalékkal csökkent, amit szintén ki kellett szurkolnunk. A kamatokat az egekben tartó jegybanki makacskodás ugyan csak 2011-ben tört meg, de már sokkal kevesebb pénz folyik ki az országból, s ezt a fizetési mérleg hiánya helyett a bevétel túltengése jelzi. Most is lehet egy kérdést feltenni: és mindebbe még az ellenzék által napestig sulykolt iszonyú méretű korrupció is belefér? Mégsem tűnik el a pénz a korrupt zsebekben, hanem a népjólétet gazdagítja?

Ennyi felvezetés után rátérhetünk a lényegre, annak megválaszolására, hogy a gazdasági növekedés mikor nemzetrontó és mikor nemzetépítő. A lényeg abban rejlik, melyik esetben járul hozzá ahhoz, hogy abból a maximális hazai jövedelemfelhasználás adódjon, de az eladósodás kockázata nélkül. Ezzel szemben azt a növekedést, amely még a potenciális esélyét sem adja a hazai jövedelmek növelésének, sőt, még el is adósítja az országot, joggal nevezhetjük nemzetrontó növekedésnek.

Mert az nem értünk, hanem ellenünk van. Abból mindennapi lehetőségeink szűkülése várható, jövedelmünkért egyre kevesebbet kapunk az üzletekben, csökkennek az oktatási és egészségügyi elérhetőségek, szükségszerűen elhanyagolódik az ország védelmi és rendvédelmi képessége. Tekintettel arra, hogy milliós létszámban a határainkon kívül is élnek nemzettestvéreink, akikhez a morálison kívül kölcsönös alapon anyagilag is megéri kapcsolódni, s erre források végképpen nem jutnak, mi több, egy soha be nem gyógyuló szégyennel őket a nemzetrontó növekedés bajnokai még a nemzet testéből is kilökni javasolták.

A nemzetrontó esetben keressük, hova tűnt a pénz, a nemzetépítő esetben legfeljebb azon csodálkozunk, hogy miként állt elő ilyen összegben.