És még folytathatnánk Shakespeare-rel: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?”
A britek ezt döntik el holnap, de akárhogy is döntenek, valószínűleg megbánják. Ha kilépnek, akkor kisebb befolyásuk lesz az őket is érintő európai döntésekre, ha benn maradnak, akkor pedig tovább nyűglődhetnek Brüsszel bamba bürokratáival. Egyes előrejelzések szerint a kilépésnek nagy lenne az ára. George Osborne brit pénzügyminiszter harmincmilliárd fontos költségvetési bevételkiesést vizionál, David Cameron miniszterelnök a kilépés nagy költségeiről beszél.
Persze az ilyen előrejelzések mindig az érdekeltek szándékát tükrözik, a hatás megjósolhatatlan, annál is inkább, mert az unió és benne vagy kívüle az Egyesült Királyság gazdasági fejlődése sokkal inkább függ az általuk alkalmazott gazdaságpolitikától (meg az általános világgazdaságtól), mintsem a brit tagságtól. Erre példa, hogy a valamikori Közös Piac akkor fejlődött a leggyorsabban, amikor az Egyesült Királyság még nem volt a tagja, most pedig az Európai Unió jelentősen elmarad potenciális növekedési lehetőségétől, de nem a britek kinn- vagy bennléte, hanem az alkalmazott megszorító gazdaságpolitikája miatt.
A brit bennlét érdekében összefogott a világ, nemcsak az Európai Unió vezetői igyekeznek meggyőzni a brit közvéleményt a bennmaradás előnyeiről, hanem az unión kívüli vezetők, mindenekelőtt az Egyesült Államok. A brit–amerikai különleges viszony miatt az Egyesült Királyság joggal tekinthető Amerika trójai falovának az EU-n belül, akár a TTIP-nek nevezett szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, akár külpolitikai kérdésekről van szó (csak emlékeztetőül: Tony Blair volt brit miniszterelnök annak idején azzal indokolta az iraki háborúban való részvételét, hogy ha Amerika háborúzik, akkor brit nemzeti érdek az abban való részvétel). Erna Solberg norvég miniszterelnök pedig arra figyelmezteti a briteket, hogy lám, Norvégia nem tagja az Európai Uniónak (mert kétszer is, 1972-ben és 1994-ben népszavazáson utasította el a belépést), mégis az unió piacaihoz való akadálytalan hozzáférés fejében el kellett fogadnia számos, Brüsszelben gyártott törvényt anélkül, hogy a törvényhozást befolyásolhatta volna.
A többi uniós tagállamnak is érdeke fűződik a brit tagsághoz. A franciák, akármilyen kutya–macska barátságban vannak is a britekkel (De Gaulle például majd egy évtizedig késleltette a brit tagságot), mégis szövetségesek voltak két világháborúban, és ma is szükségük van arra, hogy a német gazdasági és politikai túlsúlyt ellensúlyozzák. De a németek is szoros gazdasági kapcsolatban vannak az Egyesült Királysággal, így tulajdonképpen nekik sem érdekük a brit kilépés. Hazánk elegánsan fejezte ki a brit bennmaradás melletti érveit, mondván, hogy „Magyarország büszke arra, hogy a britekkel együtt lehet az Európai Unió tagja”. Hazánknak ugyan nem érdeke, hogy a legképzettebb és/vagy legvállalkozóbb készségű fiataljai tömegével telepedjenek le az Egyesült Királyságban (ami megkérdőjeleződne a brit kilépés esetén), viszont a brit tagság növeli azon tábor erejét, amely az uniós tagság mellett nagyobb nemzeti függetlenséget akar megtartani.
De miért is akarnak kilépni a britek? A kérdésre a The Guardianben publikáló Billy Bragg angol énekes, mellékesen baloldali aktivista meggyőző és őszinte választ ad. Szerinte az egymást követő brit kormányok Európa leginkább deregulált (a munkások jogait legkevésbé védő) munkaerőpiacát hozták létre az Egyesült Királyságban, aláásva mindazt, amire a családok a biztonságukat építették: a stabil munkahelyet, a hosszú távon biztosított lakáslehetőséget, az oktatáshoz való megfelelő hozzáférést és a helyi szociális ellátórendszerek támogatását. Bragg szerint az olcsó munkaerő iránti igény a migránsok beáramlását okozta, és míg a középosztály élvezte ennek előnyeit, a gyermekei jövőjéért aggódó munkásság körében a migránsok jelenléte a bizonytalanság egyre erősebb érzését keltette. Ezért van az, hogy amikor a globalizáció láthatatlan erőinek vannak kiszolgáltatva, és valaki a sorsuk feletti ellenőrzés visszaszerzését ígéri nekik, akkor azt támogatják. Bragg még azt is kifejti, hogy az elégedetlenség azért nem látszott eddig, mert a brit választási rendszer szerint, amelyben a győztes visz mindent, nem kerülnek be azok a még csak növekvő fázisban lévő (jelen esetben euroszkeptikus) pártok, amelyek jeleznék, hogy a politikusok rossz irányba mennek, és ezért változtatni kell a politikájukon. A baj akkor látszik csak, amikor az elégedetlenség már tömegessé válik.
Ugyanez igaz az unió vezetésére is, amelyet nem az európai polgárok választanak, így általuk nem is leválthatók, sőt, senkinek sem tartoznak felelősséggel, kivéve talán azokat, akik odahelyezték őket. Ezt hívják Brüsszelben nem kis eufemizmussal „demokráciadeficitnek”. Az arányosabb választási rendszerrel rendelkező olaszok azonban már megmutatták elégedetlenségüket, legutóbb például azzal, hogy Rómában az euroszkeptikus 5 Csillag Mozgalom képviselőjét, egy harminchét éves jogásznőt, Virginia Raggit választották polgármesternek, mégpedig kétharmados arányban a regnáló miniszterelnök, Matteo Renzi demokrata pártjának jelöltjével szemben. De uniós szinten is jól érzékelhető az elégedetlenség. Az elmúlt évtizedben minden szavazáson, kezdve az európai alkotmányról 2005-ben Franciaországban és Hollandiában tartott referendumtól a lisszaboni szerződésről szóló ír népszavazáson keresztül egészen az Ukrajnával való társulási szerződésről szóló idei hollandiai népszavazásig, a választópolgárok elutasították azt, amit Brüsszel akart.
Mindez azt jelzi, hogy az Európai Unióval valami alapvető baj van, ami teljesen független a brit tagságtól. Akár a bennmaradást, akár a kilépést választják az Egyesült Királyság polgárai, az Európai Unió működését alaposan – és a leginkább érintettek, az európai polgárok bevonásával – újra kell gondolni. Shakespeare-hez visszatérve: az európai lélek akkor lesz nemesebb, ha nem tűri balsorsa minden nyűgét, hanem változtat rajta.