Nemes tétlenség

Ha mélyen érint minket, talán felháborodunk, elkeseredünk. Egy tragikus vég tudomásul vétetik, és már a következő másodpercben: dübörög az élet. S nem is csak a tragédiák, a sikerek is így járnak. Az egyik pillanatban még az ünneplés fényei, másnap a hétközna-pok zakatolása. Van-e időnk, van-e még képességünk órákra, napokra, hónapokra elvonulni az érzelmeinkkel? Bánattal és örömmel? Feldolgozni, beépíteni lelkünkbe a megtörténteket – születést és elmúlást –, átélni, elgondolkodni. Vagy mindent maga alá temet a rettentő zuhataggá váló élet? Aligha.

Pedig az élet nem is zakatol olyan rémesen, csak a körülöttünk lévő világ látszatai teszik, hogy mindig késésben érezzük magunkat. Mindig restanciáink vannak, úgy hisszük, lemaradunk valamiről, későn érkezünk, elmulasztunk egy fontos gondolatot, találkozást. És dönteni sem tudunk. Ezernyi érv pró és kontra. A látszatvilág maga alá temet. Így tényleg üdvözítő egy kis nemes tétlenség, levegőhöz jutni. Fulladunk már.

Vajon kell-e nekünk itt, Európa városaiban és falvaiban tudnunk egy órán belül, hogy Kaliforniában, a Fidzsi-szigeteken vagy Új-Dél-Walesben kigyulladt az erdő, összeütközött két vonat vagy felrobbant egy teherautó? Mert arról sohasem jön hír, hogy Los Angelesben egy kedves lánynak szépen sikerült egy futam a zongorán, Fidzsin megszületett egy kis pufók élet, és Új-Dél-Walesben szép a termés, mert gondosan ápolták. Nyilván van, akinek tudnia kell róla. De nekünk itt és most? És tudnunk kell-e, hogy a labdarúgó, aki éppen pályára lép, hét évvel ezelőtt, egy barátságos meccsen mekkora gólt lőtt egy spontán összetákolt edzőcsapatnak? És tudnom kell-e, hogy a politikus ismerősének barátai hogyan mulattak Indonéziában tizenkét éve? És beszélőmasinák – emberek is lehetnek ilyenek – kell, hogy megmutassák, merre menjek, mit csináljak, és mit gondoljak? Minden percben új információk, új utasítások, új impulzusok zavarjanak össze.

Mostanában jutott ez eszembe, amikor megállítottak az utcán, szerettemről kedvesen érdeklődve újra. Fájt, mert nem értettem. Nem értettem, hogy nem tűnt fel: nincs már köztünk. Hogy nem hallották a hírt. És közben mennyi hír zúdult rájuk! Aztán magam is kicsit eltévedtem. A temetés napjáig nem hallottam Laux Józsi haláláról. Pedig volt róla hír, koncerteken is megemlékeztek róla. Nagyra tartottam őt. Azt hallottam, hogy egy amerikai úszó háton tíz éve mennyit úszott egy válogatóversenyen, hogy a Vasas csapata milyen összetételben játszott 1966-ban, hogy hány migráns kelt át a Földközi-tengeren (darab per év), hogy kit tartanak árulónak és egyben hasznos idiótának, hogy a forint hogyan mozgott a dollárhoz képest (fillér per nap), hogy Trump és Hillary Clinton hogyan gyilkolja egymást. Hallottam. De minek is?

És bizony eszembe jutott a sok felesleges ismeret. Aminek nincs értéke, nem szól semmiről, nem hordozza a jövőt. Csak felesleges teher. Ami nem épít, inkább rombol. A sok álságos tanácskozás, ahol néhány percben egy századról, egy életműről, egy bonyolult folyamatról kell beszélni. A sok gesztus, amely csak elvárásra születik. Írások, amelyeket senki nem olvas el, de majd fel lehet mutatni, hogy közelebb férkőzzön a szerző valamely húsosfazékhoz. A sok film, amelyet már senki nem néz meg, és eleve valami archívum számára készül. De folytatom: a sok étel, amit senki nem fogyaszt el, a sok termény, amit megsemmisítenek, a sok értelmetlen termék a milliónyi egyszer használatos játéktól az ezer lóerős autókig. A sok mesterséges szín, anyag, hang, mesterkélt szó és tekintet… A sok műanyag, műgondolat, műérzelem!

Meglehet, a keserűség beszél belőlem. Magam is sokszor elmulasztottam fontos pillanatokat. Próbáltam figyelni, lehet, nem sikerült, nincs is mód kitörni. Lehet, ellep minket a látszat és a látszat látszata. De hát mégis! Talán el lehet emelkedni a Földtől. Valahogy fel kell ismerni a fontos és lényegtelen közti párolgó vidéket. A halál és az élet egyidejűségét. A halál és az élet is örök, ugyanakkor egyszeri, konkrét. Könyörtelen. Az élet is az, mert végtelen, nem áll meg! (Nálam megállt az óra itt a falon, de nem azonnal. Üzenet volt: minden rendben). A halál is könyörtelen: mert elkerülhetetlen. A zűrzavar, ami körülöttünk kialakult, a látszat, a pillanat uralma elfedi a halált is, az életet is. Ezért most fekete korongokat vadászok a szekrényben. Omega: Tízezer lépés. LGT: USA’ 74. Laux dobol, ezek az ő lemezei, és én mégis a szerelmemre gondolok. Nem is sírok, csak gondolok Rá.

Mit tehetnénk a gondolatot kioltó látszatokkal szemben? Meneküljünk? Messze-messze. Van, aki kidobta a tévéjét. Nincs internete. Rádiót sem hallgat. Lapot sem járat. Nincs GPS-e, még telefonja sincs. Tanyára költözik. Új-Zélandra. Elpusztítja magát. Megoldás ez? Kétlem. Persze jó lenne biztos értékrenddel, csüggedések nélkül hajózni a látszatvilágban, de ehhez kivételes képességek szükségesek. Kivételes öröm, ha sikerül. Szakítsunk hát ki minden nap egy kis időt a nemes tétlenségre. Kicsit vizsgálódjunk, mártózzunk meg saját lelkünkben, szeretteink terveiben, gondolataiban, érzéseiben. Ragadjuk meg saját belső időnket. Történni akkor is történnek majd a dolgok a látszatvilágban, de jobban elviseljük majd az események kérlelhetetlen egyidejűségét.