Vélemény és vita

Nehezményezés

A derék jó Együtt–PM megint hallatott magáról

Azon túl, hogy ily módon kellett megtudnom a meglepően örömteli hírt, az esemény alkalmat ad arra is, hogy az ember kissé elborongjon azon, lám, mily forgandó is – nem, nemcsak a (kártya)szerencse – ez a körülöttünk lélegző magyar élet.

Bevallom, Szentmihályi Szabó Pétert személyesen alig ismerem, egyszer, idestova tíz esztendeje ugyan interjút készítettem vele egy Markó utca környéki presszóban – éppen tárgyalásról jött –, s a beszélgetés a Nyugati Magyarságban, majd 2007-ben Az Aurora utolsó lövése című kötetemben meg is jelent; egyszer-kétszer találkoztunk néhai nagyszerű közös barátunk, Hornyik Miklós társaságában, egy alkalommal többedmagunkkal vendégei is voltunk – nagyjából ennyi. Mégis, a csodás Együtt–PM-közleményben legjobban egy másik közös ihlető fogott meg: „Csurka István egykori fegyvertársa.”
Íme, a hét főbűn egyike.

Bizony: Csurka István fegyvertársának lenni nem akármi, feleim. Most, idestova két és fél évvel a legújabb kori magyar kultúra egyik legjelentékenyebb alakjának halála után sem.
Hogyan is képviselhetné Magyarországot az Örök Városban az, aki a huszadik századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb (általános érvényű minősítés) drámaírójának fegyvertársa – eszmetársa, szövetségese, „jó embere” – merészelt lenni?! (Tegyem hozzá: többedmagunkkal. Sokadmagunkkal. Úgy ám.)

Szentmihályi Szabó Péter, aki sok egyéb kiváló műve mellett a nekem különösen kedves, annak idején először éppen Csurka Magyar Fórumában folytatásokban közölt, Egy menekült pandzs viszontagságai Budapesten című művével alighanem korunk talán legmaradandóbb swifti kordokumentum-szatíráját írta meg, most, úgy látszik, sokadszorra pellengérre, liberálbolsevik és egyéb ítélőszék elé került, a Gonosszal parádézik, a Legfőbb Vétekkel kokettál. Távozz tőlünk, Sátán!

Uraim, nagy-nagy szomorúsággal kell közölnöm: nem fog menni a dolog. Úgy is fogalmazhatnék: vége a dalnak, immáron végérvényesen. Szentmihályi Szabó Péter római magyar nagykövet lesz, ha netán nem, hát attasé Nakonxipánban vagy tiszteletbéli és egyéb konzul Atlantiszon, esetleg alkirály Indiában, vagy valami ilyesmi, mindegy. Fekete Gyula bátyánknak meg (másik egykori „fegyvertárs” a sok közül) igenis szobra lesz Budapesten – gondoljanak a Tisza-szobor meg szegény Károlyi Mihály sorsára –, Lezsák Sándor „aggasztóan tovább terjeszkedik” a nemzet szellemi fővárosának nevezhető Lakiteleken, Bíró Zoltán változatlan aktivitással intézetet vezet, Németh László szelleme meg elpusztíthatatlanul ki-kiinteget a kétségbeesetten tartani igyekezett, ám mindinkább rogyadozó fővárosi színházi kulisszák mögül, egy Kocsis István nevezetű, erdélyi származású másik egykori fegyvertársnak és elvbarátainak köszönhetően. És a többi…Uraim, van mit nehezményezni.

Meglehet ugyan, nekünk kicsit talán több lenne – Csurkának, Szentmihályinak meg még néhány felsoroltnak különösen – de nehezményezés helyett inkább mással töltjük az időnket. Rómában vagy Lakiteleken, Szegeden vagy a budapesti belvárosban.

S ha már az olasz főváros. Rómában – kéretik elolvasni – tán legkedvesebb épületemben, a Via Appia Anticán, egy kis kápolnában van egy felirat, ami mindent megmagyaráz: Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?

Ismerjük a választ. Szentmihályi Szabó Péterrel együtt. Ők nem.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom